2020-06-29
A biblia éve – jogászi szemmel
Betörhet-e az új idők új dala? Még nincs meg a kiadói hozzájárulás!
Életművem? – Díjazva! Még nincs meg a kiadói hozzájárulás!
Jogászképzés és latinnyelv-oktatás Még nincs meg a kiadói hozzájárulás!
Mit jelent nekem Húsvét?
Néhány gondolat – a vizsgaidőszak értékeléséhez Még nincs meg a kiadói hozzájárulás!
Oktató-hallgató viszony a Karon
Vigilantibus scriptum est
Az MTA Vallástudományi Bizottságának
Értékválasztás-értékpluralizmus
Emberi jogok és keresztény etika
Korunk és a közjó
Közéletre nevelés
A biblia éve – jogászi szemmel
Tárgyszavak: Biblia, Szentírás, ókor, római jog, archaikus jogok, élet, család, házasság, erkölcs, etika
Megjelenés helye: Előadás, 2008. december 15. (Szervező: Szent István Társulat)
1. A biblia mint törvénykönyv.
A nekem adott feladat – a jogász szemével áttekinteni a biblia évének jelentőségét. Szívesen vállaltam ezt a feladatot. Szeretem a Szentírást. A Szent István Társulat által 1930-tól kiadott öt kötetes Káldi féle Szentírás köteteiből az elsőt Erdősy Károly bérmaapámtól, a Szent István Társulat alelnökétől bérmálásomra kaptam 1943-ban, majd sorra, nevem napjára, karácsonyra, osztályvizsgára a többi kötetet is, míg az egész ott nem díszelgett könyvespolcomon. 1945 januárban, egy hosszas fekvésre szorító betegség folyamán aztán elkezdtem az Ószövetséget elejétől olvasni és végig is jutottam rajta. Az Újszövetséget már a liturgiából is ismertük, de azt is, ezt követőn, folyamatosan, végig elolvastam. Egy olvasásra persze nem ragadható meg a Könyv minden kincse, de képet nyújtott ez az első kísérlet arról, mi minden meríthető ebből a forrásból, ha használjuk.
Hasznosítottuk, házasságkötésünk után, gyermekeink keresztény szellemű nevelésére, akkor, mikor bizony egyéb hatásoknak bőven voltak kitéve. A liturgikus év megélése mellett a Szentírás gyakori olvasása volt e nevelés vezérszalagja. Ők is szerették, megszerették. Első fiam épp olvasni kezdő korában mondta valakinek: a legszebb olvasmányok a biblia és az étlap! Ami az ő étvágyuk mellett elismerésre méltó sortartás volt.
Aztán jogász lettem, és a jogtörténet, elsősorban a római jog, tanulmányozása került érdeklődésem homlokterébe. Azt is az elején kezdtem: a XII táblás törvény tanulmányozásával, elemzésével. Akkor, harmadéves joghallgatóként, úgy gondoltam, egy évet szánok erre, egy évet utána a prétori jogra, és egy harmadikat a justinianusi nagy műre. Ma mosolygok, ha visszagondolok erre az ambiciózus, magam elé állított programra. Annak első fejezetét sikerült, úgy ahogy, akadémiai doktori értekezésként könyv alakra hoznom 1990-ben. Pedig, ha a tudományos munkát akadályozó mozzanatokban bővelkedett is életem, másrészt Isten kegyelméből bő idő jutott osztályrészemül, hogy „hol mit kezdtem, abban véget" találhassak egy „munkás, vidám öregség" során.
Minden esetre, a megfogalmazott feladathoz, természetes járulékként, kapcsolódott az ókori jogok tanulmányozása. Egyptom, Babylon, a görögök mellett elsősorban a mózesi törvényé, mint amelyik amúgy is legközelebb állt hozzám ezek közül. Olvastam hát újra, immár a Hammurapi kódexével, meg a régi római törvénnyel párhuzamban, összevetve, nem mint kinyilatkoztatást véve elsősorban szemre, hanem mint törvényművet, amely, épp úgy, mint Livius szerint a római jog, önazonosságot adott Izrael népének, nemzetté formálta a vérségi kapocs által is összekötött, Ábrahámtól, Izsáktól és Jákobtól eredő, rokon törzseket.
Az első, ami ezen a jogrenden feltűnik, az Istenre, az ő akaratára visszavezetett szabályok rendje. Szeresd a Te uradat, Istenedet teljes mivoltodból, és felebarátodat, mint tenmagadat: Ezen áll az egész törvény. A törvénynek tehát van legiszlátora, törvényhozója. Nem vonja meg a személyes szabadságot a néptől. Nem a személyes méltóságot az Isten képére teremtett embertől. Nem is állít közvetítőt a Teremtő és a teremtmény közé. Közvetlen átadás történik, avatott vezér útján. Az első rend, amit a választott nép kap, hogy az egy Isten hitét fenntartsa és megtartsa, a törvény, a szeretet törvénye. Az önátadás a szeretet.
Nincs kivetve az adás adóként. Nem jön a járandóságért végrehajtó. Szabad döntésként, szabadon elfogadva és magukévá téve mindazt, amit kaptak, kell egészen, teljesen és fenntartás nélkül adniok, lényegében visszaadni, mindenüket. A kutató, megismerő elmét, a cselekvő, alkotó kezet, a rokonszenvre és ellenszenvre hajlamos szívet, az elődeiktől kapott hagyományt és az utódaikban élő reményünket – nem részt a magukéból, magukat kell adniok.
Nem parancs ez a törvény, hanem szövetség. Személyek kötik egymással. Az Isten leszáll szövetségesei közé és sátort ver ott. Felajánlja, hogy velük marad, amíg önként, szabadon tartják magukat a szövetséghez. Ám még ha hűtlenek lesznek is, Isten nem lesz hűtlen, ő örökké hűséges. Bízhatnak benne, van hozzá bárhonnét visszatérés.
A törvények első szabálya általában annak meghatározása, mi az enyém. Meum est ex iure Quiritium – így kezdődik a római jog fogalomtára. A fáraóé a föld, a termés – így az egyiptomi szemlélet. A zsidó törvény szerint is van „enyém", dolog, ország, ember. Ám magamat és mindenemet kell jó lélekkel adnom, úgy ahogy és akkor, amikor kéri Ő, az Úr. Az áldozatok másodtörvényben előírt rendje csak figyelmeztetés erre az elsődleges kötelezettségre. Valójában „irgalmasságot akarok, nem áldozatot"!
Annak próbájára, hogy kész vagyok a Törvényt betartani, a másiknak, a felebarátnak, kell adnom. Ugyanannyit. Amennyit magamnak szeretnék. Egyenlő mértékkel. Aki azt állítja, hogy megadja az egészet Istennek, de a részt sajnálja a felebarátjától, hazudik, elemzi János evangélista.
Az ókori jogrendszerek közül kiemelkedik az Ószövetség, szociális szemléletével. Védi a tulajdont is: ne lopj. Ne is kívánd a másét, semmiféle jószágát se. Ámde a tulajdonnál sokkal szigorúbban védi a szegények, nyomorban lévők jussát. A kiszolgáltatottak sanyargatása az égre kiált. A munkások bérének igazságtalan visszatartása az égre kiált. (Hallod-e, adósságaid rendezése elől tömött zsebbel csődbe menekülő manager!) Ne vedd el utolsó darabját adósodnak zálogként! – Hallod ezt, faktorál ásói tőkét facsaró, nyomorultat nyomorító világrend?! Egyáltalán, az adósságtörlések éve, a tiszta lappal indulás lehetővé tétele időről időre, milyen mély szociális érzékről tanúskodik: ne nyomorodjék el atyái adósságától több következő nemzedék!
Ne ölj! Az élet érték. Az élet ajándék. Mindenkit megillet, aki kapta! Az emberi élet nem dolog! Nem lehet elvenni senkitől, mert neki szóló ajándék az élet! A másodtörvény számol azzal, hogy az önvédelem jogos. Ám nem jogos a bosszú. Az a Káin vonala, a gyilkos vonala, a megbélyegzett vonal. Hétszeres a bosszú Káinért, hetvenhétszeres Lámechért! Nyilván így fokozódnék tovább, a vérbosszú törvénye, mígnem mindenkit meg nem emészt, aki vallja. A választott népnek más a parancs. Érték az élet! A kiontott ártatlan vér az égre kiált! Ám csak a szándékos gyilkosság esik e törvény alá. A menedék-városok, a fair eljárás szabálya, két szemtanú egybehangzó vallomása, a vádlott meghallgatása, védekezésének megfontolása, a bűnbak intézménye, mind a vérbosszú korlátja. És korlátja a megtorlás mértéke is: a talio. Szemet szemért, fogat fogért, életet életért, vért vérért. – Ne többet, mint az okozott kár!
Szent a család, férfi és nő szövetsége. A házasságtörés a közösség egészének alapjait fenyegeti. Arra áll a szabály: szabadulj meg a közted élő gonosztól. Vesse ki, irtsa ki az ilyet az egész nép maga közül. Ám a másodtörvény itt is ad enyhítési lehetőséget. Fel lehet a köteléket kulturáltan, megállapodással, váló levéllel bontani. Nem csak a szélsőséges megoldás létezik.
A Szentírás, mint törvénykönyv, kimagaslik a kortársak közül. Meghaladja a babiloni törvények tartalmát, bár kimutathatók az egyező, rokon elemek közöttük. Meghaladja az egyiptomi törvényeket, noha bizonyos, a személyek természetes egyenlőségét a társadalmi tagoltságon keresztül is megtartó vonásokban azokból is hordoz, vesz át értékes elemeket.
Magának a társadalmi hierarchiának a papi renden nyugvó volta egyiptomi jellegű rend. Ezt a zsidók, az írás tanúsága szerint, hosszú ideig tartották, míg nem előbb bírákat, utóbb királyokat kértek az Isten üzenetét közvetítő prófétától.
Nagy változás ez a szemléletben. A nép, bár állandó kísértések közt, meghaladta a faragott képek és bálványok tiszteletét, meg a természeti erők imádatát. A közösség hatalmát reprezentáló uralkodót végül is kikövetelte magának. Nem követelte a szuverenitás jogát. Nem a választásét. Elfogadta azt, akit a próféta felkent. De legyen. Legyen nekik is királyuk, mint a többi népnek. Aki hús-vér, aki ott van közöttük. Bár zsarnok lehet, bár elnyomó lehet, bár bűnös lehet, de az övék. Aki a többi nép mintájára fogható rendet tart, ítélkezik, törvénykezik. Országok
2. A biblia mint etikai rend.
A törvény életének második szakasza a zsidó állam, királyság törvényes rendje. Ebben két törvény létezik valójában: a mózesi törvény, a szövetség rendje, és a mindenkori király törvénye, a világi hatalom rendje. Ám a király hatalmi rendje csupán közrend, a hétköznapok súrlódásait oldó, az együttműködést szabályozó, a szomszéd országokkal kapcsolatot alakító rend. A szeretet parancsát, a szabadság törvényét nem oldja fel, csupán arról beszél, ami ez alatt van, ami napi tételben felmerülő rendezést igényel.
Éppen a király hatalma, az állam rendje tárja fel a mózesi törvény mélyebb rétegét. Azt a belső rendet, azt a szabadon teljesítendő odaadást, ami egyedül adhatja meg az üdvösséget, a Teremtő kívánsága szerinti emberi teljességet. A király törvénye hatalmi parancs. Az Isten törvénye több ennél: értéket termő, az egyént teljessé tevő, gazdagító rend. A mózesi törvénynek etikája van. Az állami törvény betartása a hatalom nyújtotta biztonságot adja: törékeny, de viszonylagos külső biztonságot. Az Isten törvénye szerinti élet a belső biztonságot adja, többet, mint a földi hatalom adni tud, de egészet kér érte.
Az Ószövetség etikája a szövetséghez való hűség és a kettős mérték szerint kötelező szeretet értékrendje. Már a másodtörvényben is felváltódott sok, külsődleges mozzanatra, hogy az élet minden napján, a nap különböző szakaiban, különböző helyzetekben figyelmeztessenek a rend kívánalmai az állandó önátadás kötelezettségére. Aki betartja a törvény aprólékos tételeit, bízhat abban, hogy egyre másra figyelmeztetik függő helyzetére, élete céljára. Hogy aztán annak, aki minden előírást pontosan betartott, olyan érzése támad, hogy ő tökéletes, igaz, akinek nincs szüksége bűnbánatra, meglepő-e? Nem. Érthető, hiszen úgy érzi, törvénykövetésből áll az egész élete, és ezt várja tőle a szövetség, amely kötelezi. Önhitt lesz, magabiztos. Gőg tölti el azokkal szemben, akik nem olyan kiválók.
A népet prófétái állandón figyelmeztetik arra, hogy ez a külsődleges törvénykövetés nem elég! Nem csoda, ha terhére vannak a figyelmeztetők: akár üldözi, el is üldözi őket. Hisz nem a hivatalos papság, a hierarchia, az írások tudományával foglalkozók közül kerülnek ki. Kényelmetlen követelődzők a Rend szabályi között biztonságban járók csapatával szemben. Hogy sokszor igazuk van? Annál terhesebbek! Az igazság ugyan szabaddá tehetne erkölcsileg, de kellemetlen tükör az önelégülteknek! El vele!
Mózes a ti szívetek keménysége miatt adta a parancsot, de kezdetben nem így volt. – Mondja Jézus a tanítását hallgatóknak. Valóban: a törvény nem a nyíltszívűeknek szól, akik a két fő parancsra nyitottak. Azoknak az elég. A törvény az el-el szakadóknak, a kötelesség-minimum keresőinek szól, akik valójában nem akarnak többet tenni, mint okvetlen szükséges. Innét a törvénykezés rabulisztikája, rabbinisztikus szőrszálhasogatása: nehogy túl lépjünk azon, ami okvetlen szükséges, nehogy feles terhet vállaljunk ügyetlenségből!
Az erkölcsi érték belül van, az tudja megítélni, aki a szíveket és veséket vizsgálja. A törvény parancsa külsődleges gyakorlatban nyilvánul meg, bárki láthatja, bárki kifogásolhatja. Számon kérhető. Miért nem tarja a szombatot?
Miért nem böjtöl? Miért nem tartja a rituális mosdás szabályát? Miért keveredik a közönséges, rítust nem tartó, emberekkel? Lehet kérdezni, mert látható, ami történik, vagy éppen nem történik.
Ha aztán a Mester rávilágít arra, hogy mi a különbség forma és lényeg között, megbotránkozást kelt a formalisták körében: azoknál is, akik joggal kapaszkodnak abba, hogy ők pontosan, szinte szőrszálhasogatón tartják, ami elő van írva, és még inkább azok közt, akik találva érzik magukat. Akik Mózes székén ülnek, de nem tartják meg a Törvény lényegét, a teljes, feltétlen önátadást, és a felebarát magunkkal egyenlő mértékű támogatását.
A Törvény elítéli azokat, akik benne látják menekvésöket, igazolásukat. Akik kemények, nem irgalmasok. Akik a fő parancs értékrendje helyett a másodtörvény paragrafusaiba kapaszkodnak. Akik kívül tiszták, belül telve vannak rothadással. Akiken nem segít, nem segíthet sem égő, sem terményáldozat, sem kosok vagy bakok vére, mert nincs bennük a bűnbánat alázata.
3. A biblia mint program.
Ne gondoljátok, hogy a törvényt vagy a prófétákat felbontani jöttem: nem jöttem felbontani, hanem beteljesíteni. Mert bizony mondom Nektek: míg elmúlik az ég és föld, egy i betű vagy egy vesszőcske sem szűnik meg a törvényből, míg csak mind be nem teljesült.
Jézus szava ez: ő az írásokból vezeti le a maga küldetésének igazolását, azokra alapozva hirdeti meg a maga örömhírét. Hogy közel az Úr, aki oly távolinak, elérhetetlennek tűnt sokszor, Hogy eljön az ő országa, az örömé, amelyben vigasztalást talál a szomorkodó, felemelkedést az elesett, ahol nem ítélet vár a bűnösre, hanem figyelmeztetés: menj, de többet ne vétkezzél.
Nem könnyű ezt az igazolást sem levezetni: utólag tűnhet nyilvánvalónak, akkor nem volt távolról sem kézzelfogható. Adventi készületül, gyermekeink iskolás korában, összeállítottuk azokat a prófétai helyeket Mózestől végig, amelyeket Jézus az emmausi tanítványoknak, majd apostolainak is megmagyarázott, visszavezetve küldetésének igazolását az írásokra: Bár az írásokon nőttek fel, nem volt előttük magától értetődő a dolog. Isten ugyanis nem erőlteti rá igazságát az emberre. Meghagyja akaratunk szabadságát. Így lesz érdem, ha megtaláljuk az igazságot. Persze csak akkor találjuk meg, tanít tovább az Üdvözítő, ha felül fogja múlni a mi igazságunk az írástudókét és farizeusokét: ha a forma helyett a lényeget keressük.
Hogy teljesül be a törvény? Jézus személyére vonatkozón azzal, hogy beteljesedik a megváltás ígérete, és általánossá lesz minden ember számára. Az új szövetség immár nem exkluzív, hanem egyetemes, nem egy választott népet illet, hanem minden Isten képére teremtett embert.
A törvény továbbá úgy válik teljessé, hogy külsődleges, elválasztó magatartási előírásokból lényeges, értékvalósító cselekvést kíván. A hegyi beszédben először hirdeti meg ennek összefoglaló programját az Üdvözítő:
Hallottátok, hogy mondatott a régieknek: ne ölj! Aki pedig öl, méltó az ítéletre. Én pedig mondom Nektek: mindaz, aki felebarátjára haragszik, méltó az ítéletre. Aki gyalázza felebarátját, méltó a kárhozatra.
S mindjárt a gyakorlati következtetés. Ha ajándékodat az oltárra viszed, és eszedbe jut, hogy felebarátodnak van ellened valamije, hagyd ott az ajándékot és előbb menj, békélj meg atyádfiával. Ne legyen harag közöttetek, ne adj okot arra, hogy ellenérzéssel legyen a másik irántad, mert akkor nem lehet neki békéje – és akkor nem lehet Neked sem!
Hallottátok, hogy mondatott a régieknek: ne törj házasságot! Én pedig azt mondom nektek, mindenki, aki más asszonyára néz, megkívánván őt szívében, már házasságot tör. A régieknek azt mondták, aki elbocsátja feleségét, adjon neki válólevelet. Én pedig azt mondom, mindaz, aki elbocsátja feleségét, házasságot tör, és aki elbocsátott nőt vesz el, házasságot tör.
Szintén hallottátok, hogy mondatott a régieknek: hamisan ne esküdjetek. N pedig azt mondom, hogy egyáltalán ne esküdjetek! Legyen a ti beszédetek igen, igen, nem, nem – ami ezen túl van, a gonosztól van.
Hallottátok, hogy mondatott: szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak, hanem aki megüt jobbról, tartsd oda a bal arcodat is.
Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéltessetek! Ne bántsatok, se önvédelemből, se bosszúból, se a törvény jogán!
Hallottátok, hogy mondatott: szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. (Bár az eredeti törvény ezt nem tartalmazta!) Én pedig mondom nektek, hogy szeressétek ellenségeiteket és tegyetek jót azokkal, akik titeket gyűlölnek. A szelídek lesznek birtokosai a földnek!
Mi szennyezi be az embert: mosatlan kézzel enni, vagy mosdatlan szót szólni? Nem az szennyezi be, ami a száján bemegy, hanem ami onnét kijön, bűnös gondolat, szidalom, rágalom, harag, megszólás!
Ez az új program nem a félelem, hanem az öröm programja, nem a rettegésé, hanem a boldogságé. A hír, amelyet hirdet az új szövetség, az öröm híre.
4. A holt betű életre kel.
Aki elvesz ebből a tanításból, azt hátraszorítják majd az Isten országában. Aki azonban megvallja és hirdeti, azt megdicsőítik Isten országában. Abban az országban, ahol teljesség lesz, öröm és béke – nem a halál békéje, hanem az élet teljességének békéje.
A hatalom ebben az országban szolgálat. Aki első akar lenni, legyen mindenki szolgája. Aki megteszi, ami csak tőle telik, legyen tudatában annak, hogy nem ad, csak visszaad legjobb esetben is.
Aki tökéletes akar leni az új törvény útján, az legyen szabaddá az igazságban, vegye fel keresztjét, és kövesse a mestert. Kövesse abban, hogy úgy szereti embertársait, ahogy Krisztus szerette őket: életét adta értük váltságul, áldozatul. Ezt kéri tőlünk, életünk önkéntes odaadását, feláldozását – egészen akár, ha kell, de általában apraján, lépésről lépésre, szinte észrevétlen, elejétől végéig. Ha adni tudunk Krisztusért minden arra rászorulónak, ha oda figyelünk a más gondjára, bajára, – akkor a Törvény beteljesülése a mi Urunk adventje lesz, amelynek végén megszületik a világ öröme. És dicsősége lesz Istennek a mennyben és békéje a földön a jóakaratú embernek.
Zlinszky János
Mit jelent nekem Húsvét?
Tárgyszavak: Húsvét, Karácsony, Pünkösd, Szentháromság, megváltás
Megjelenés helye: Mit jelent nekem Húsvét? Vigilia – 5 – F33 (03 01 08)
A liturgikus év kimagasló csúcsai egy-egy igazságot szimbolizálnak. Karácsony az Atyát, aki Fiát a világra küldte, hogy testvérünk legyen. Húsvét a megtestesült Igét, a testvér-istenember sorsát, amely ellenünkre is beteljesült általunk, s ezzel megváltott minket eljátszott szabadságunk újra megnyíló üdvösségére. Pünkösd a Szentlélek, a megszemélyesült Szeretet kiáradását az emberiség egészére. Az atya-fiú viszonyt aránylag hamar tudjuk megragadni, megérezni, ha teljes mélységének kimerítésére legtöbben aligha jutunk is el. A Húsvét misztériuma csak felnőtt fejjel sejthető meg, érthető valamennyire is át. Gimnazista diákként a húsvéti liturgia mély értelmű részletei kezdték előttem fátylát fellebbenteni, s máig találok benne évről-évre új felfedezhető mozzanatot. Harminc családi csendben megélt emberi évé, a tanítás három hihetetlenül gazdag év eseménysorozatában felkínált örömhíre csúcsosodik ki az övéitől elhagyott, elárult, kiszolgáltatott Megváltó utolsó hetének harcában, amelyet maga igazáért, a jog teljes eszköztárával (oly törékeny eszközzel az önkény ellen) magát meg nem tagadva, de ellenfeleinek az igazság útján maradás vagy arra visszatérés lehetőségét végig felkínálva vívott meg. Megrendítő tanúsága világi igazságunk törékenységének, s vigasztaló bizonyság amellett, hogy ezen az igazságon túl is van lehetőség a győzelemre! Hosszú évtizedek sok reménytelennek tűnő küzdelmében adott vigaszt a tudat, hogy a legreménytelenebb Nagypénteket is Húsvét hajnala követi!
Zlinszky János
Oktató-hallgató viszony a Karon
Tárgyszavak: egyetem, oktató-hallgató viszony, speciálkollégium, felelősségvállalás, hallgatói önszerveződés, felsőoktatás
Megjelenés helye: PPKE-JÁK, Ítélet, 2004. április 29.
Szerencsésnek tartom a kérdés felvetését. Nem mintha a kari alapítás eszme rendszerében ez az igény nem jelent volna meg határozott formában, de tény, hogy a hétköznapok apró teendői, a Hatóságok minimalizáló irányú nyomása, és a kari-egyetemi vezetésben, főleg az anyagiak kérdésében, a nem oktató vezetők előtérbe kerülése nem hat kedvezőn elveink maradéktalan megvalósítására. Hiszen az előadásnak, szemináriumnak kimutatható eredménye van az oktató számára, a csendes beszélgetések, eligazítás az irodalomban, alkalmi tanácsok – egyszóval a tanár jelenléte az egyetemen ilyen tárgyiasulással nem mérhető. Mikor egyes intézetek, tanszékek a nap egy részében „bezárják" kapuikat a hallgató előtt, mert a hallgató „zavarja" a munkát, úgy tűnik, messze kerültünk az eredeti elképzelésektől. Akkor minden oktató vállalt tutorálást és öröm volt látni, ha hallgatói közösség gyűlt egy-egy tanszék vagy oktató köré. A Karnak meg kellene fontolnia, mit akar: egyetemi oktatás címén egyéni érvényesülést hajszolni, és ennek alárendelni a hallgatókkal ápolt kapcsolatokat, vagy keresztény közéleti embereket képezni, egyéni igényeket és egyéni lehetőségeket is figyelembe véve, s ezt a feladatot tekinteni küldetésnek, aminek csak járuléka kedvező esetben a saját karrier és tudományos elismertség növekedése. (Egyébként vele jár úgy is, mint az „egy fontossal" az „összes többi".) Meggyőződésem egyébként, hogy e helyes és értékrendet tartó hivatástudat adja a Kar tekintélyét a többi intézmény között és így áttételesen ettől függ a tanárok egyéni elismertsége is. Ha viszont elsenyved maga az intézmény a bürokratikus és lélektelen ügymenet révén, e fognak fonnyadni egyes egyébként ígéretes ágai, oktatói is.
Válaszaimat, természetesen, csak a saját intézetünk, tanszékeink köréből tudom megadni, az egészre már hosszú ideje nincs megfelelő rálátásom.
1. Van-e minden tanszéken tudományos diákkör? Ha nincs: lesz-e?
Római jogi és jogtörténeti tudományos diákkörök működnek, reméljük, maradandón. Szép eredményeket hoztak az évek során.
2. Van-e elég (olyan) speciálkollégium, ahol a kisközösségi munka hatékonyan megvalósítható?
Van elég speciálkollégium – kínálat a történeti tárgyak részéről. Sajnos a hallgatók, főleg a felsőbb évesek, akiknek a kínálat szólna, nem igazán veszik azokat komolyan. Egy-egy kollégium nagy előadássá válik a tömeges részvétel miatt, másokat nem tudunk megtartani, mert nincs elég jelentkező.
A Neptun rendszer a létszámkötöttséget láthatón nem tudta kezelni. Ide sorolható az ez évi kísérlet, amely a jogászi etikát kisebb csoportokba osztva oktatta, lehetővé téve a konzultációt, ennek is megvan láthatón eredménye. Ezt szolgálnák a római jogi gyakorlatok és a haladó latin gyakorlatok is, utóbbiak érdeklődés hiánya miatt egyelőre meghiúsultak.
3. Tényleg szeminárium-e a gyakorlat (hallgatói-oktatói párbeszéd helye), vagy inkább előadáspótlék?
A hallgatón múlik, hogy vállalja-e a szemináriumi munka előfeltételeit, bizonyos tájékozódást az anyagban, odafigyelést, problémák felvetését. A tanár erre adhat indítást, de kényszeríteni az aktív részvételt nem lehet.
4. Van-e mód arra, hogy a tehetségesebb hallgatók bekapcsolódjanak a tanszékek munkájába?
Van, sőt keressük is az ilyeneket.
5. Vannak-e olyan informális rendezvények, ahol a hallgatók és az oktatók kötetlenebb formában beszélgethetnének?
Vannak.
6. Egy oktató hány hallgatója nevét ismeri egyáltalán? (és viszont...)
Ez adottság kérdése. A névmemória különleges képesség. (Nekem pl. alig van.) Mégis sok hallgató körülményeit, adottságait ismerem, és bármikor nyitott voltam/vagyok arra, hogy személyes kérdésekben is rendelkezésükre álljak. Ezt kívántam meg munkatársaimtól is.
7. Kezdeményez(het)nek-e a hallgatók bármit is, vagy maradjanak meg – a nevük alapján fő tevékenységüknél – a hallgatásnál?
Ugye, ez költői kérdés. A PPKE JÁK hallgatói önkormányzata valóban hallgatói képviseleti szervnek indult, és amíg a hallgatókat is érdekelte, kik a képviselőik, addig jól működött. A politikai életben sem panaszolhatják a közömbösök, ha róluk nélkülük döntenek. Persze a katolikus egyetemen kívánatos, hogy a nem oda tartozó hangvételt, magatartást, szórakozást maguk a hallgatók utasítsák vissza nyíltan és határozottan, és ne uralkodjék el a szégyenlős tűrés oly veszélyes szemlélete. A hallgató önellenőrzést a tanári kar sem helyettesíteni, sem pótolni nem tudja. Erre bátorság, tisztán látás és elkötelezettség szükséges. E nélkül nem megy.
8. És legfőképp: mi a teendő?
Fentiek tudatos megvalósítása, kinek-kinek először a saját háza táján, de a közösség előtt is felvállalva. A jogászi hivatás közösségi felelősségtudatot és értékteremtő szerepvállalást igényel. Már az egyetemen is. Ne a gyengék legyenek a hangadók és hajtsák az emelt igényekkel induló oktatást – kari munkát a minimálisan szükséges felé!
Zlinszky János
Vigilantibus scriptum est
Tárgyszavak: Teremtő, kereszténység, talentum, éberség, hit, Krisztus
Megjelenés helye: Vigilia, 1935-2005/2.
Christianus – keresztény: a Krisztussal személyes közösségben élő ember. A történelemben volt Krisztust folytatjuk, valljuk, követjük, a mindig jelen való Krisztussal járunk az úton, éljük az életet. Az Eljövendőt várjuk, éberen virrasztva, nehogy kellemetlenül lepjen meg bennünket – hisz már közel lehet.
A keresztény ember tevékenysége a világban: művelni azt. Megőrizni, szépíteni, kiteljesíteni, Istentől kapott munkás teremtő küldetésben. A művelés – kultúra. Tanítás, igazságkeresés, szántás és vetés, a szépség felismerése és csodálata – kultúra. Az üdvösség, az Üdvözítő útja ez. Munkálkodott, beteljesített, gyógyított, örömhírt hirdetett, kenyeret osztott. Megpróbálta egybegyűjteni, ami szétszórt, és akik szétszóródtak, a szabad embereket. Meghalt e feladat fontosságának tudatában, azok kezétől, akik nem vele és utána akartak menni, hanem őt akarták a maguk megosztó, kizáró, tudálékos, hatalomra törő útjának eszközévé tenni. Nem vált eszközzé. Úr volt, aki, míg él, őriz, szolgál és szeret. És feltámadott, él, Úr, mindmáig. Beteljesíti művét.
Szánt-vet-e az, aki nem bízik az aratásban? Kezd-e alapozni, aki nem bízik műve betetőzésében? Beszélget-e a kis csecsemővel, aki nem bízik abban, hogy választ fog egyszer kapni tőle? Van-e művelés, kultiváció, ha nem művet, eredményt, hasznos szép többletet céloz? Van-e kultúra remény nélkül? Cél nélkül, melynek elérhetőségében bízunk? Abban, hogy ami van, jó, ami létesül, jó lesz – ens et bonum convertuntur?
Ami van, kezdetben lett, egy teremtő szóra. Ami van, folyamatosan létesül, a Teremtő akaratából. Annak akaratából, Aki Van. Létünket éljük, figyelve vagy öntudatlan, a tudatosodó folyamat apró részeként, időnként megrettenve annak nagyszerűségétől. Időnként megborzongva a hatalmas feladatban való részvételünk felelősségétől. Társai vagyunk, egyenként, egyénenként, az Egynek. Alkotó társai, vagy rontói az Ő művének. Vár a műben ránk a magunk része, és befejezetlen marad, ha nem végezzük el a ránk váró munkát. A végén Ő megkérdezi majd: Hol van a Te műved? Mit tettél a neked adott idővel, léttel? Kultusz, kultiváció volt-e életed, vagy szétszórás, rombolás, pazarlás?
Feladatunk a létben annak megragadása. A lét az Ige által van. Az ember a létezőknek nevet ad, hogy fogalmilag meg tudja ragadni őket. Közösségi szembesülésünk a Teremtéssel mind a lét nevesítése, mind a tevékenység nevesítése. A tevékenység neve ige, az Isten tevékenysége, személyes munkássága az Ige. A beszéd szent dolog, kultúra, a megértés kultúrája. A beszéd rögzítése, az Írás, nemzedékek egymást követő sorainak, vagy egymástól távolság által elválasztott embereknek megértését szolgálja. Beszéd és írás nagy ajándékok, nagy felelősséggel. A beszéd is van, az írás is van, ami van, az jó. Jó, hogy van beszéd, jó, hogy van írás. Szolgálják az alkotást, a teremtő közreműködést, a megértést, a szeretet kifejezését. Segítenek megőrizni az igazságot, szolgálni a művet és a ránk bízottakat, közölni, kifejezni magunkat: szeretni.
Szabadon tesszük, amit teszünk. Meghívást kaptunk, feladatot kaptunk, de nem állunk kényszer alatt. Lehetőségünk van a létre, a létben, és szabadon teljesítjük ki a feladatot, a feladatban magunkat, emberségünket. Szabadon szolgálunk, mert az Úr képét hordozzuk. Valaki vagyunk, ígéret, beteljesülésre váró, beteljesíthető, de elvethető, megtagadható is. Örök létünk örök nemlétbe fordulhat általunk, ha nem fogadjuk el szabadon és nem teljesítjük be szabadon. Adva van életünk, Krisztus, adva van lehetőségként utunk, Krisztus, és adva van az igazság, hogy csak ezen a szabad úton teljesülhet be létünk. Van reményünk, hogy ez lehetséges. Botlunk, tökéletlenek vagyunk, de tökéletlenségünk árát előre megfizették. Isten nagyobb a mi szívünknél, váltságunk bőséges, ha elfogadjuk. Ha az utolsó félórában is állunk be a művelők sorába, megkapjuk, amit nekünk szántak. Ha – beállunk.
Ott álltunk életünk kezdetén egy titokzatos sorban, és talentumokat kaptunk. Többet, kevesebbet. Az írástudás, az olvasástudás, a tanítani tudás talentumát is kapta, aki kapta. Lehet elásni, elszórni, mert nehéz, kockázatos. Lehet önzőn felhasználni, saját nagyságunk, nevünk, hírünk gyarapítására. És lehet kamatoztatni elosztva, apró részletekben, rászorulóknak, figyelőknek, tudatlanoknak, szomjazóknak, az igazság vizeként, a szépség vizeként, frissítő, üdítő, erőt adó szóként, írásként. Szabadok vagyunk abban, mit teszünk a talentumainkkal. Törvény szerint fogunk elszámolni azzal, milyen eredményt hoztak. Viszályt, ellentétet, gonosz indulatot, szennyes gondolatsort keltett-e az írás, a szó – vagy megértést munkált, felfedve a szépet, az összefüggőt, a célost, az igazat, az értelmeset. Megkérdezik majd tőlünk is: jóra tanítottál? Jót tanítottál? Jól tanítottál? Indítást adtál vagy féket? Bizonyságot vagy bizonytalanságot? Azt, amire rászorultak, vagy azt, ami neked tetszett? Magadat hirdetted, vagy azt, aki küldött? A valót, vagy a látszatot? Aztán felszólítanak, mutassuk meg tanításunk gyümölcsét! Mi sarjadt belőle? Mi maradt meg értékként? Mi vált másoknak hasznára?
Az Emberfia, aki elhozta az örömhírt, érezve a tanítás súlyát, az értetlenség közegét, az ellenséges légkört, maga is elszomorodott. Társul hívott bennünket. Virrasszatok velem! Szüksége van a magány óráján társakra, akikben erőt találhat, visszhangot, biztatást. Szüksége van a vele virrasztókra, a szenvedését megosztókra, embernek az emberekre. Virrasztást kért barátaitól – és azok elaludtak. A Gonosz pedig az ő óráján akadálytalanul jelent meg, hogy tervét végrehajtsa.
Ma is jár a Gonosz, keresve, kit nyeljen el. Ma is szükséges magatartás a virrasztás, a figyelem összpontosítása, az éberség, hogy ne hatalmasodjék el rajtunk, s azokon, akik virrasztó, figyelő támogatásunkat kérik. Nem tudjuk, mikor jön a Gonosz, hogy meghódítsa kiszemelt hajlékát. Nem tudjuk azt sem, mikor jön az Emberfia, s boldogok, akik ébren, éberen várják. Jelek lesznek, de csak a figyelőknek. Voltak angyalok, de csak a virrasztó pásztorokhoz szóltak. A szálláson osztozók, a vacsoraasztalnál ülők találkoztak vele, de nem ismerték fel, nem engedték be. Mással voltak elfoglalva, fontos dolgokkal, nem az egy szükségessel. Nem volt éber, a lényeget látó szemük, tekintetük, mert nem látták meg, nem ismerték fel a rájuk szorulót, a rájuk szoruló szegényben az Eljövendőt. Fényes szobában, fedél alatt nem látszik a csillag, zeneszó mellett, hangos mulatozás közt nem hallik az Ének. A virrasztó csendben figyel, lényegre figyel, sötétből nézve lát kis fényt is.
Virrasztást igényel az Eljövendő személy, a kivédendő Gonosz, a felismerendő Törvény. Meg kell látnunk, aki mellett vagy ellen, ami szerint vagy aminek alapján szabadon dönteni szükséges. ,,Meglátta és megkönyörült rajta" – de azért látta meg, mert nyitott szemmel járt és a lényegre figyelt. Vigilia – őrség, őrzés, figyelem, a latin eredeti értelme szerint. Akik őrt állnak, virrasztanak figyelve, azok fognak látni, meglátni.
A törvény művelői, művészei számára már régen megszabták ugyanezt a szabályt azok, akik lényegesnek tartották a szabad szabálykövetést, az egyenlő és méltányos világi igazságot kereső művészetet. Ius civile vigilantibus scriptum est. Élő hang, viva vox, hirdeti, teljesítésre váró, súlyos írott törvény hagyományozza át nemzedékről-nemzedékre. Mindig megrendített az a fogalmazás, amellyel a kinyilatkoztatás kegyelmében nem részesült jogtudós a maga művészetét mintegy szentnek vallva, hirdette: papjai vagyunk e művészetnek, igaz és nem hamis bölcseletet, bölcsességet, tudományt oktatva és keresve. S e hivatásnak csak éberen, figyelve, lényeget keresve, sallangot lehántva lehet eleget tenni. Éber embereknek írták – mert csak éber embereknek érdemes írni! Azoknak, akik a sorokban rejlő, s a sorok között is meghúzódó mondanivalót, igazságot keresik, figyelik, akik az írásban rögzített, akár a szívek keménysége miatt szükséges törvény mögött meglátják a törvényt hozó Személyt, hatalmat, amint a béke rendjét valósítja meg, letöri a gőgöseket és kegyelmez a kiszolgáltatottaknak.
Szó és írás művészei, elkötelezettjei, virrasszunk együtt! Éberen figyeljük, keressük a jeleket! Félelmetesek, úgy tűnik, időnként. A tudás fájáról szakított gyümölcsök, a rövidtávú haszonlesés szolgálatába eladva, zajukkal elnyomják a Szót, villódzó mesterséges fényeikkel elnyomják a természetes Világosságot, szöveg áradatukkal elborítják az Igazságot. Közben szomjazza a világ, a kisded, félénk, pásztor nélküli nyáj, szomjazza egyre jobban az igaz szót, az igaz világosságot, a célra, üdvösségre vivő útmutatást.
A Vigilia ezt a célt szolgálja, szolgálta hosszú évek óta. Igazat, szépen, lényegeset, érthetőn. Sok mindenre figyelmeztetett, amit a figyelő sem vesz mindig észre – a virrasztók egymásnak is, egymással összhangban virrasztanak. Ha többen vannak, ha egyre többen lesznek, több élő hangja, több írott üzenete lesz annak, ami szükséges. Úgy hiszem, öröm mindazoknak, akik e jó munkában, akár kis részben is, részt vehettek. S azoknak, akik hordozzák a lámpást, ébren tartják a lángot, hónapról-hónapra megszólaltatják a hangot, köszönet jár mindnyájunktól, és a jó érzés tudata: a híven virrasztó szolgáé, aki majd bemehet Ura örömébe.
Zlinszky János
Az MTA Vallástudományi Bizottságának
Tárgyszavak: vallás, tudomány, vallástudomány, metafizika, Magyar Tudományos Akadémia, MTA, teológia
Megjelenés helye: Kézirat (07 01 29)
Tisztelt Barátaim!
Megkísérlem, nagyon vázlatosan, az utat meghatározni, amelyen a vallástudományok körét meghatározni és lehatárolni törekedhetünk. Nyilván két kiinduló sarkalatos fogalmat kell összekapcsolnunk: a vallás fogalmát és a tudomány fogalmát. Mégpedig úgy, hogy az általánosan elfogadható legyen jelenlegi alkotmányos rendünkben, amelyben a vallás szabadsága és a tudomány szabadsága mint alapszabadságok, s ezek biztosításának kötelezettsége mint állami feladat, adott alkotmányos, tehát kötelező tények.
A vallás emberi magatartás, az egyénnek a maga által meghatározott – felismert, elfogadott és ragaszkodással követett viszonya a rajta kívül álló, őt meghatározó és vele viszonyban lévő metafizikus létekhez, létvalósághoz, létcélhoz.
Az egyén ezt a fizikai világon kívül eső valóságot értelmileg felismeri és elismeri; mint igazodási pontot elfogadja és kötelezőnek tartja, érzelmileg odaadóan ragadja meg.
Igénye van/lehet arra, hogy ezt az értelmi – akarati – érzelmi valóságlátását közölje, megvallja, akár mint valóságot hirdesse, másokkal megossza.
Ez a magatartása szabad – azaz senki által nem kikényszeríthető, erőltethető, hatalmi eszközökkel – a mi társadalmi rendünkben, az alkotmányos jogállamban, - sem nem terjeszthető, sem nem követelhető, viszont biztosítandó minden más egyén, csoport, vagy hatalmi tényező kényszerítő ráhatásával szemben.
A vallás körébe esik tehát mindaz az értelmi, akarati, érzelmi, egyéni és közösségi viszony, amely a személyes embert – embereket a metafizikai léttel szembesíti, ahhoz kapcsolja. Mint metafizikai kapcsolat kívül esik a tudományos bizonyítás fizikai, kísérleti körén, de megragadható a logikai, fenomenológiai rendszerezés számára. Elfogadása hitet, gyakorlati megvalósítása belső kötelezettségérzetet, érzelmi megragadása egyéni és közösségi odaadást (szeretetet) követel. Az ember vallási felismerése mindazonáltal valóság; létező, tényszerű, ezért közölhető, rögzíthető, akár ismeret, akár cél (magatartási elvárás), akár érzelmi, művészi vagy misztikus valóság formájában.
A tudomány a valóságok rendszerezése, a tudományos meglátások megközelítésének útja, metódusa, tudományterületi sajátosságok felismerése, törvényszerűségek kidolgozása, s a tudást kereső embernek az adott valóságterülethez való viszonyulása tekintetében született, megfelelő mélységű, komolyságú, esetleg újabb valóságok felismerésére vagy azok megfogalmazására vezető munkálkodás. Hogy a tudomány tárgyával – jelen esetben a vallással (vallásokkal, vallásossággal) mint valósággal, ismeretanyaggal való foglalkozás mikor éri el a tudomány szintjét, s ezen belül mi minősül tudományos eredménynek, teljesítménynek, igazságnak, alkotmányunk határozott megkötése szerint kizárólag a tudomány művelői jogosultak megállapítani.
Az tehát, hogy mi nevezhető vallástudománynak, a tudomány művelői által határozandó, határozható meg: hogy ennek során ki minősül a tudomány művelőjének, szintén eldöntendő kérdés. Nem kétséges, hogy ma az MTA minősítése a tudományos kutatásra alkalmasság (Ph. D.), valamint a tudományos teljesítmény (Dr. Sc.) vonatkozásában ennek formalizált, jogilag és társadalmilag is elfogadott útját határozza meg. Számomra azonban nyilvánvaló az is, hogy a „tudomány művelője" ebben a teljességet igénylő kategóriában nem létezik. Általában a szaktudományt, tudományágat, esetleg valamely interdiszciplináris részterületet lehet „tudományosan művelni". E terület művelője a maga körében valószínűleg a legnagyobb autoritással rendelkezik, tehát mások által csak megfelelő alázattal és visszafogottsággal minősíthető. A határokat meghaladó evidenciák – teljesen tudománytalan / versus mélyen tudományos – között széles átmenetek, vitára módot adó mérlegelések léteznek. A tudományszakok művelői azonban egymás szakterületén nyilván nem a tudomány művelői általában: mikor ma egy egyetemi tanácsban, az akkreditációs bizottságban, vagy akár az MTA keretében a tudósok együtt vizsgálnak és döntenek, akkor a valódi tudományos döntések kérdésében egy-két kompetens szakember szerepel csupán; a többiek művelt laikusok. Azt pedig, hogy a tudományos igazságok kérdésében, a kutatások tudományos értékének megállapításában kik jogosultak dönteni, az alkotmány tételeit kibontó törvények nem mondják meg. Ezzel kényelmessé teszik a hatalmi adminisztráció (igazgatás) valamint a financiális szempontok érvényesülését „tudományos asszisztencia" mellett. Hisz nyilvánvaló, hogy az Alkotmány akkor érvényesülne, ha (területenként elhatárolva) a tudományt valóban művelők határozhatnák meg e valóban tudományosnak minősíthető munka, az igazságok feltárásához vezető út költségigényét, az állam pedig felülbírálat nélkül teljesítené igényüket. Minden más megoldás, akár a kevés elosztásának a különböző területek tudósai közötti egyeztetés révén megtörténte, akár ennek a vitának során a finánc- vagy művelődési igazgatás felülbírálatának lehetővé tétele az alkotmányos tétel érvényesülését megkérdőjelezi. Ott ugyanis nem csak a hozzászólás, hanem a kizárólagos döntés joga biztosított. Hogy ez ma nincs így, talán nem kell taglalnom.
Mindenesetre, amikor az MTA törvény által jogosított hazánkban arra, hogy, nem egészen az Alkotmánnyal összhangban, tudományterületek, tudományágak, tudományos minőség tekintetében határozzon, a mi Bizottságunk arra kapott delegációs felhatalmazást, hogy a vallásra vonatkozó tudományos kutatások minőségét, szintjét, az annak elbírálásához vezető utat kereteiben meghatározhassa. Ebbe a körbe eleve beleesik, véleményem szerint, minden a vallásra, vallásgyakorlásra, vallásos nézetekre vonatkozó ismeretek rendszerezését, feldolgozását célzó munka, ha a tudományos alaptevékenység általánosan megállapítható szintjét eléri. Kérdés, hogy beleesik-e, szűken nézve, egy-egy vallás vonatkozásában az annak tételeit, történetét, követelményeit feldolgozó tudomány (a teológia, akár vallásonként elhatárolva is, vagy az összehasonlító vallási tudományok (liturgia, dogmatika összehasonlító feldolgozása). Illetve, tágan nézve, ide tartozhat minden világnézeti, valóságában közvetlen kísérleti úton nem igazolható, ezért hitet igénylő ismeretanyag tudományos feldolgozása is. Avagy csak a magukat vallásként definiáló, különböző, hittel megragadható tanokra vonatkozó általános ismeretek tudományos igényű feldolgozását soroljuk kompetenciánk körébe.
Zlinszky János
Értékválasztás – értékpluralizmus
Tárgyszavak: férfi-nő, család, nemzedék, nemzet, együttműködés, erkölcs, nevelés, oktatás, köztisztség, közhatalom, Alaptörvény
Megjelenés helye: Kézirat – Részletek az Új Pedagógiai Szemle (Kiadó: Eszterházy Károly Egyetem Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet) 61. évf. 1–5. sz. 92–95. oldalán megjelent, A családi életre nevelés oktatásának jogi és alkotmányos vonatkozásai c. tanulmányból
Az iskolai etikai nevelés ellenzői hivatkoznak egyrészt a szülők alkotmányos alapjogára gyermekük világnézeti nevelése irányának meghatározásával kapcsolatban, másrészt az iskolai ismeretek kiegyensúlyozott közlésének kötelezettségére, hogy az minél többek elképzelésének megfeleljen, és ne okozzon konfliktust.
Az így érvelők figyelmen kívül hagyják, hogy a demokratikus jogállam nyújtotta biztonság bizonyos kötelezettségeket is hordoz, és az alaptörvény előírásai jog és felelősség között szoros kapcsolatot létesítenek. Országunk rendje a politikai jogokkal felruházott országlakók, – a nemzet tagjai – együttműködésén alapul, és ennek az együttműködésnek alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet; legfontosabb kerete a család és a nemzet.
Már a rendszerváltó – teljes tartalmában módosított – alkotmány is tartalmazott határozott értékrendet, minthogy a demokratikus jogállam megvalósítása is igényli bizonyos értékek valóságos minőségként való elfogadását és megvalósítását. Mindazonáltal ebben az Alkotmányban a lelkiismereti- és véleményszabadság annyira kiemelt helyet kapott, az egyén méltósága olyan általános elismerést nyert, hogy azzal a közösség rendjét szükségszerűen megalapozó értékek elfogadása is csak szabadon volt megkívánható.
Az új alaptörvény szemlélete más. A követelményeket nem támasztó, voluntarista liberális rend helyett értékre irányítottat, határozott célokat, a társadalom elé tűzött szabályrendszert hirdet az új alaptörvény. Megvalósítása ugyan szintén szabad elhatározást kíván, de szükségessége beláttatható, tanítható és tanulható. A mellette való állásfoglalás ismereteket előfeltételez; ezek elsajátítása, megszerzése iskolában (is) történhet, sőt: jószerivel elsősorban ott lehetséges.
A családi életre, a benne rejlő értékek kibontakoztatására való nevelésre sok vonatkozásban alkalmazható, amit a közéletre neveléssel kapcsolatban írtam. Az alaptörvény elfogadásával azonban ez a feladat a köz által nyújtott oktatás részéről egyértelműen megvalósítandó, kötelező feladattá vált. Többé nem az oktatás és kutatás szabadsága vonatkozik rá, hanem tartalmában az Alaptörvény tételes előírása: az oktatóra csak a „hogyan" szabad, és pedig a szakmai optimumra törekvő megvalósítás szabadsága vonatkozik, a közhivatalnokot terhelő szakmai – szakszerűségért és eredményességért fennálló felelősség mellett.
Amint a bírót, a tisztviselőt, a rendőrt köti a törvényes rend előírása, működése célját nem ő határozza meg, csupán módszerét és eszközeit válogathatja meg a feladathoz, a tanár kezét is megköti az alaptörvény. Elsősorban neki kell elfogadnia annak értékrendjét: saját életébe kell belevinnie, mert a nevelés elsősorban példával történik.
Első feladat – és elengedhetetlen előfeltétel a továbbiakhoz – az Alaptörvény értékrendjének a pedagógusképzés keretében való elfogadtatása. Aki azt nem fogadja be, alkalmatlan a pályára éppen úgy, ahogy a tudományos alapigazságokat be nem fogadó is az.
A tanár elsősorban példájával nevel. Amit maga nem vall, arról meggyőzni sem tud. Amit maga nem tud, hogyan ismertethetné meg?
A tanárképzés vertikuma kiegészítendő egy új szakkal, az Etika tantárggyal, ami a Bölcselet egyik ága, de kétszakos diplomában a történelem, az irodalom, az Állampolgári ismeretek, a Hittan, az Egészségtan vagy a Biológia szaktárgyakkal párban választható lehetne.
A második feladat az oktatás egész folyamán családbarát, családközpontú példák, élethelyzetek szerepeltetése, lehetőleg elemzése.
Szükséges a családi lét két pillére, az apa és az anya szerepének tudatos ismertetése, önállóan, majd egymásra hangoltan. Férfi és nő életszövetségéről beszél az Alaptörvény: ezek nem esetleges, cserélgethető, szabad választáson múló szerepek, hanem a természet rendje által meghatározottak.
Szükséges a generációk közti természetes kapcsolat tudatosítása. Amint a biológiában a fajok sokfélesége egyúttal az egyesek létfeltétele, úgy a szociológiában a különböző nemzeti kultúrák egymás mellett élése, kölcsönhatása gazdagítja az egész emberiséget, és előfeltétele a közös boldogulásnak. Ez azonban nem csak térbeli egymásmellettiség, hanem időbeli, történelmi egymásra épülést is jelent, igényel és előfeltételez.
Az egész oktatandó emberkép alapbeállítása szükségszerűen nem önző, maga hasznát kereső, hanem mások elé forduló, közösségi irányultságú legyen. Tudatosítani kell, hogy az ember a maga teljességét csak másokon keresztül, feléjük fordulva, róluk gondoskodva érheti el. Haza és család ilyen módon az egyéni érvényesülés iskolái, az egyéni boldogság előfeltételei, keretei.
Zlinszky János
Emberi jogok és keresztény etika
Tárgyszavak: erkölcs, etika, emberi jogok, Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás, ius divinum, természetjog, méltóság, Európa három pillére, római jog, görög filozófia, keresztény erkölcs
Megjelenés helye: Iustum Aequum Salutare (IAS) – V. évf. 2009/2. sz. 127–132. o.
Az emberi jogok erkölcsi töltetű tételek. Létező értékeket hordoznak. Értékeik az európai közös kultúra három alappilléréből vezethetők le, a görög filozófia, a római jog és a keresztény etika három pillérén nyugosznak. Az újkori Európa számára értékeiket, mind a filozófia terén, mind a jog terén, a kereszténység közvetítette. A közvetítés a középkor végére, úgy látszott, megtörtént, állandósult helyzetet teremtett, mind tudományos igazságok, mind erkölcsi gyakorlat terén. Azonban az egyensúly belülről megbomlott. A tudomány továbbra is kereste az igazságot. Az egyén kereste a lelkiismerete szerinti üdvösségét. A humánum kereste a maga kibontakozását. Közben pedig az anyagi javak hirtelen megmutatkozó bősége elvakította az embert – az arany csillogása elnyomta a szeretet világát. Az állami, közösségi túlhatalom, a fegyverek pillérén nyugvó értékrend, a 20. század többségi uralma elnyomta az örök igazságokat. Mikor újra felfedezni látszottunk azokat, kiderült, hogy nincs igazi alapjuk. Csak az értékvalóság, igazság, emberi egyéniség keresztény pillérein tudnak biztonsággal megállni, az embert szabaddá tenni és szabadon érvényesülni.
Minden ember egyenlő méltóságú személy. Emberi méltósága alapján a természetes emberi személyt szabadság illeti meg, az értelem, az akarat és az érzelem szabadsága. Szabadság illeti meg élete önálló alakítására, család, és otthon létesítésére, alkotó (értelmes), a létfenntartást biztosító munka végzésére. Megilleti az embert természettől a neki adott élet lehetőségeinek kibontása időben (élete folyamán), térben (a választott hazában) és emberi kapcsolatokban (elődei iránti kegyelet, utódai nevelésének szabadsága és a választott társsal az emberi természetes közösségek kölcsönös megélése). Megilleti a szabadság a maga belső világának, világnézetének alakításában, ítéletei és meglátásai nyelvi megfogalmazásában, kinyilvánításában és megosztásában másokkal, a létfeltételek biztosítására való együttműködésben. A létfeltételek alsó (primer) szinten anyagiak, felsőbb szinten műveltségiek (kulturálisak), legfelsőbb szinten értékvalósítók. E létfeltételekből senki sem sajátíthat ki annyit, hogy másoktól a minimális szükségeset elvonja – sőt, a minimálisan szükségeset akár saját, egyébként jogos igényei és lehetőségei korlátozásával is, köteles a társadalom minden tagja annak bármely tagja részére biztosítani. Az egyes emberek egymásnak, a csoportok tagjaiknak és más csoportoknak a szabad, biztonságos, autonóm (öntörvényű) élet lehetőségét kölcsönösen biztosítani tartoznak. Ez az egyéni autonómia a magánszféra alakítására, annak mások részéről való feltétlen tiszteletben tartására vonatkozik, és az emberi élet, személy, életfunkció tárgyiasításának feltétlen tilalmát jelenti – ami alól maga a személy sem adhat általános felmentést.
Az embert természettől – méltósága alapján – megillető szabadság és életlehetőség társadalmi szintű biztosítása rendet igényel. A társadalom belső rendje alakításában a társadalom (csoport – nép, nemzet, országlakosok –, település, önkéntes társulás, család, stb.) minden emberré érett tagjának szabadsága részt venni (quod omnes tangit, ab omnibus approbetur). Társadalmi szinten a szabadság az egyes ember számára lehetőség, a többiekkel szemben igény, mégpedig jogrend által biztosítandó és hatalom által kikényszerítendő (alapjog). Az egymással közösséget érző, tudatosító társadalmi csoport (nyelv, kultúra, származás, faj, lakóhely közössége) elvben – ha képes arra és igényt formál rá – jogosult öntörvényű társadalmi csoportot (nemzetet) körülhatárolt és hatalma alatt tartott területen (országban) létesíteni, és ennek szuverenitását más szuverén közösségekkel elismertetni. Az elismerés megadása a szuverén közösségek között kialakult elvek (nemzetközi jog) alapján a többiek erkölcsi kötelessége, azonban erőszakkal ki nem kényszeríthető. A jog, akár egyének közt, akár közösségek közt, a béke rendje.
Nagyon tömören ennyiben lehet összefoglalni az ENSZ alapokmánya, illetve az emberi jogok chartája alapján biztosítani kívánt alapvető szabadságokat, értékeket. Tudott dolog, hogy az ENSZ alapokmánya elsősorban az európai kultúrkörben kialakított értékeket kívánta – hosszas forrási, érési folyamat, kontinenseket megrontó önkényes hódítások, valamint az európai és tengerentúli nemzetekben lezajlott forradalmi, felvilágosodott változások eredményeiből leszűrve, majd a 20. század keserű tapasztalatain okulva – az egész világ számára megfogalmazni. Ez az európai, a tengerentúl is elterjedt kultúra viszont három pilléren nyugszik, nyugodott, kialakulásától kezdve: ezek a görög bölcselet, a római jog és a keresztény etika. (Koschaker) Mindhárom pillér meglátásaiban szellemi termék – az értékek középső rendjének gyümölcse. Az alapjogi elvek megfogalmazásában közrejátszhatott az erősek és ügyesebbek részéről a status quo fenntartására való törekvés, a rablott zsákmány globális méretű legalizálási igénye, illetve a piac zavartalan működéséből remélhető nagyobb és kényelmesebb profit ígérete. Nagyon is anyagi szempontok. Mégis, mindhárom pillér a maga valóságában értékrendszer, a legmagasabb valóság-kategóriák megragadása, bevitele a nemzetközi köztudatba. (Még ha a megfogalmazók az utolsó percben meg is rettentek attól, hogy saját értékrendjükkel, saját európai alapjaikkal valóban, akár csak előbeszéd vagy nyilatkozat szintjén is, vállalják az eszmei közösséget a tervezett közös alaptörvényben.)
A görög filozófia három elöljáró nagyja így építette fel annak monumentális épületét: Szókratész azon a meggyőződésen, hogy ha az értelemmel megragadtatjuk az igazat, ami jó is (ens et bonum convertuntur), úgy az megragadó erővel fog hatni az ember akaratára és jóra hajlítja. A helyeset felismerő értelem jóra viszi az emberi cselekvést. Értékessé teszi. Platón a maga eszmevilágában igyekezett megmutatni, hogy a tisztánlátás, a létvalóság felismerése alkalmas arra, hogy az embert és környezetét, világát abba az irányba mozdítsa, hajtsa, amely megfelel az eszmei, az ideális jónak, a tökéletesnek és teljesnek. Végül Arisztotelész a maga nagy szintézisében ugyan elismerte az érték objektív valóságát a maga különös létformájában, mégis megállapította, hogy az értékek világa, az etika, nem építhető fel theoria révén, hanem csak az emberi cselekvés gyakorlatában, épp úgy, mint a gazdálkodás, vagy a közügyek igazgatása: mindezek a gyakorlat, a praxis területéhez tartoznak. A római jog a maga kicsi köréből nőtt fel a regere populos hatalmas feladatára. Kötelességének tekintette pacis imponere morem orbi – a világban a béke erkölcsi rendjének megvalósítását. Kezdettől érzékelte a feladat kettősségét. A közösség ügyeiben a hatalom teljes gondossággal, elkötelezettséggel való gyakorlását írta elő, diligentius exactiusque és bona fide való gyakorlatot. A köz ügyeiben salus rei publicae suprema lex,és előtte minden, még oly védett magánérdek is, meghajol. A magánkapcsolatokat azonban az egyéni hasznosság – singulorum utilitas – irányítja, és itt az kívánható meg, hogy az egyenlő jogú polgárok szabadságát a mások érdekszférájának tiszteletben tartása határolja le: honeste vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere! A két vezérlő szempont és a két erkölcsi kívánalom – diligenter, fide és honeste elég volt ahhoz, hogy a belső rendnek művészileg kidolgozott, igazságos rendszerét a gyakorlaton keresztül jól meg lehessen valósítani. Nem volt a rend működése magától értetődő. Tanítani kellett, hirdetni. Közhírré tenni. Nem hatott eleve a belső meggyőződés erejéből: ki kellett kényszeríteni, meg kellett védeni. Belül félték, így Ovidius, kívül gyűlölték, vallja Tacitus. A római közjog világának kezdettől része volt a szent dolgok rendje, a papok közreműködésével. A magán jogosultság fogalma, a ius, megállt a köztudomás talaján, legfeljebb időnként megfogalmazni, dicere, volt szükséges. A közre kötelező jog ezzel szemben, a népek ügyeit rendező fas, nem megegyezés tárgya, hanem szent tudomány – bár a gyakorlatias rómaiak az idegen istenekkel is kiegyezni törekedtek. Mindenesetre, amikor a kereszténység három század elteltével meghódította a palotát, egyúttal természetességgel foglalta el a régi istenek helyét az Egy Isten, a régi religio helyét az új hitvallás, a sacerdotes helyét a közjogban az új hierarchia. (A szerep az ószövetség hagyományából közelítve talán nem is volt oly idegen!) A kereszténység etikája nem állt gyökeres ellentétben a filozófia és a jog értékeivel. A filozófia az igazságot kutatta: a kereszténység az Igazság lelkétől várta tanításai sugallatát. Szent Ágoston nagy szintézise a platóni idealizmus világával, Aquinói Szent Tamás Arisztotelészre épülő hatalmas dogmatikai és bölcseleti, tomista rendszere megmutatták, hogy a veram non falsam filosofiam kereső elme nincs ellentétben Krisztus tanításával. A ferencesek és dominikánusok szent szegénysége, egyszerű emberek között hirdetett örömhíre, igéje nagyon hasonlított a szókratészi meggyőzés közös igazságkereső gyakorlatához. Ám ugyanezt el lehetett mondani a jog békés, bár néha kényszerítő, rendjéről is. Az élet tisztelete, a személy szabadsága, minden ember üdvösségre hivatott volta, a házasság kötelékének szentsége, a munka felemelése társadalmi alapértékké, az ígéret, a nyilatkozat, az eskü komolyan vétele, az uzsora tilalma mind összecsengő tételei voltak – hogy csak néhány példát említsünk – jog és vallás tételeinek. Mégis, a kétféle jogrend, a közösségi és a magánéleté, egészen más téren okozott gondot. Az – Isten kegyelméből trónra került – uralkodó legislator volt, szava törvény, az Egyház pedig a ius divinum, az isteni jog interpretatora, nem legislatio, hanem iurisdictio hatalmával, amely ius dicere, non ius facere potest. Második helyen állt hierarchiája a jogalkotás és jogalkalmazás körében a világi uralkodó imperiuma mögött. A jog viszont, amelyet magyarázott és alkalmazott, az isteni törvény, felette állt az ember alkotta közjognak, tételei elsőbbséget követelhettek maguknak, amint az uralkodó is, hívőként, alá volt vetve az Egyház oldó és kötő hatalmának, noha annak nagyjai hűséggel tartoztak neki invesztitúciójuk szerint. Ez óhatatlan ellentmondásokhoz vezetett. Az egyházzal egyetértésben az állam megkövetelte alattvalóitól, hogy az igaz hit tételeit elfogadják, és előírásait, életvitelre és erkölcsre vonatkozó kívánalmait teljesítsék. Aki szabadon nem tette, azt az állam kényszerítette erre. Szöges ellentétben a szabad akaratot valló keresztény dogmatikával, a vallás szabad megvallása helyébe a kötelező vallás és gyakorlás elvárása lépett. Ebből aztán adódtak visszaélések, ellentétek, és ezek ingatták meg a középkorban a jog kényszer-rendje és a vallás közötti érték-összhangot. A hitújítás és a reneszánsz szellemisége párhuzamosan hatott oda, hogy az értékvalóság egységes szemlélete megbomlott. A protestáns szemlélet ugyan nem vitatta az isteni értékrend elsőbbségét, sőt e címen sokszor a katolikus egyháznál szigorúbban kívánta hívei – alattvalói – lelkiismeretét a protestáns uralkodó befolyásolni. Máglyák nem csak Konstanzban és spanyol földön, Genfben és Angliában is lángoltak. Ennek következménye lett, hogy a polgári önállóság, a nemzeti egység, a hódítóval szembefordulás csakúgy, mint az antropocentrizmus, a világi érvényesülés keresése és az antik hedonizmus feléledése arra indították a gondolkodókat, hogy ne vak hittel, hanem a természet rendjét keresve, a közjót elemezve iparkodjanak általánosan érvényes etikai valóságokat, alapokat és rendszereket feltárni, hirdetni. Közben a keresztény etika alapértékeit több oldalról is érte támadás. A hatalmi politika az ember egyéni méltóságát, ember és ember egyenlőségét többszörösen, egészen az ember=áru modern rabszolgaságának elfogadásáig lealacsonyította. Az emberi élet értéke, más hatalmi szempontokhoz képest, ugyancsak leszállt. Gazdasági célokért véráldozatokat hozni természetessé vált. Az Egyház valaha megnyitotta a maga sorain belül a társadalmi felemelkedés reményét, a művelődés lehetőségét bárkinek: most ismét szigorú rendi kötöttségekkel, röghöz kötéssel, munkapadhoz kötéssel iparkodtak a gazdaság szükségleteit a jog bilincseivel is biztosítani. A gazdaság, a gazdagodás szempontjai utat törtek maguknak minden módon. Felforgatták az otthonokat: tízezrek lettek földönfutókká, hogy kunyhóik és faluik helyén birkalegelők, vagy palotakertek terjeszthessék ki határaikat. Átrendezték a határokat: országok cseréltek gazdát. Kultúrközösségek pusztultak el a magasabb technika csapásai alatt: nemzetek, népek vesztették el életterüket, fertőztettek meg betegséggel, butultak el pálinkától, mások emelkedésének áldozataiként. Az öntörvényű nemzet és öntörvényű egyén kölcsönös szabadságának elismerése helyébe magasabb rendű állam és annak kegyéből élvezett szerény lehetőségek léptek. A protestantizmus a szabadság, a reneszánsz a humánum, a felvilágosodás a tudományos igazság oldaláról ostromolták az állami abszolutizmusnak az egyház által is megszentelt várát, bástyáit. Támadták az Egyház egyetemesség-igényét nemzeti territoriális oldalról, kontemplatív testületeit a hasznosság szempontjából, vagyonát, felhalmozott kincseit a tőke elvonása okán: saját elveit fordítva vissza ellenében. Mindezek értékekre hivatkoztak értékekkel szemben, ami az értékek óhatatlan relativizálódását idézte elő, azok valóságát, ontológiai jellegét ingatta meg. A jog erkölcshordozó/értékvalósító fogalma helyébe az állam szankcionálta szabály mindenhatósága lépett: az egyház már nem a civitas dei tökéletes társaságának rendjét alakította, hanem sok más közösség mintájára, egy rendet a sok között, hatalmi súlyával arányban egyre fogyó tekintéllyel a hatalmas, világra kiterjedő, egyéb hatalmi rendszerek között. Egy-egy ilyen rendszer súlyát, érvényét nem értéktartalma adta többé, hanem az őt szankcionáló hatalom tekintélye. A jog a hatalmas állam eszköze lett, annak meghatározójából. Végső stádiumában a jog formális szabályrendszerré vált, ebben sem tökéletes, a logika és matematika tisztaságával szemben eseti, érdek-kiszolgáló jellegű rendszerré. Az erősek elkezdték berendezni a maguk világát: megpróbáltak a szuronyokon kényelmesen ülni. A19. század végén látszatra megszületett hatalmi egyensúly, alighogy megszületett, felborult – bellum omnium contra omnes váltotta fel. A győztesek megkísérelték a hatalmasok megegyezésével létrehozott elméletek alapján újra rendezni a „békét": a kísérlet csődöt vallott, mert mindenki nyerni akart rajta, senki sem vállalt áldozatot érte. Új elméleti alapot kerestek, a társadalom, a többség érdekét a kisebbség elnyomásával: faji uralom, osztályuralom, megvezetett tömegek látszatdemokráciája a gazdagodás és csőd kettős lehetősége között iparkodtak a társadalom jogrendje segítségével a kevés kiváltságosak érdekét érvényesíteni – látszatra közakaratból. Érték a többség érdeke, lehetőleg számolható, kimutatható, felhalmozható érdeke. Ezt kell a jognak szolgálnia. Keserves volt az ébredés az elaltatott valóságérzet álmából a 20. század szörnyű embertelen világára. Egy új, még általánosabb háborúra omnium contra omnes. Ahol meghirdetett céllá vált a másik kiirtása, high-tech eszközeivel, mint a boldogság, vagy legalább az érvényesülés előfeltétele. Nem csoda, hogy mindennek megtapasztalása után a felsőbb szinten újra megszületett a vágy, az igény a béke rendje, az értékhordozó és megvalósító normák rendje után, és az első lelkesedés lendületében közös akaratot tükröző megfogalmazást talált. Megfogalmaztuk az ember elidegeníthetetlen jogait tartalmazó chartákat. Értékeket, valós, az ember léte szempontjából lényeges, szükséges, szabadon megvalósítandó értékeket hordoznak a tételek. Ha mindenki szabadon elfogadja őket. Megtapasztaltuk, szuronyokkal, bombákkal nem megy. Ámde meghozták az új tételek a szabadságot, a létfeltételek biztonságát mindenkinek? Nem hozták meg. Elvárható, hogy elfogadják azokat mindazok, akik ismét kiszorulnak a döntést hozók közül, a biztonságban élők közül, a bőség asztalától? Hiú remény lenne. Mi hiányzik a természetjog, az emberi jogok rendjéből? A legislator felismerése, a sacralitas elismerése.
Tíz éve kíséreltem meg először a jogot élethivatásul választó ifjúságnak megmutatni, hogy az emberi jogok rendje a ius divinum rendjén, az emberi méltóság az Isten képére teremtett ember méltóságán, a béke egyensúlya a gyengék, rászorultak, elesettek iránti odaadó (szerető) szolidaritáson alapul. Hogy az igazság tesz szabaddá bennünket, ha tekintet nélkül érdekre, valósága alapján elfogadjuk és mellé állunk, rendjének megvalósításán, áldozatok árán is, munkálkodunk. Hogy a keresztény erkölcs, a szeretet gyakorlata által állítható helyre a jog értéktartalma. Az emberi jogok szilárdságát az Isten rendje adja. Nincs mögötte más kényszer, mint az értelem belátása. Elfogadásán vagy elutasításán mégis a létünk vagy pusztulásunk múlik. Alap nélkül nem áll meg a felépítmény. Az első nagyobb vihar összedönti majd és nagy rom lesz belőle. Rom, amely hirdeti az új Babel csődjét. Európa pillérei közül a legfontosabb kibontását megkezdtük. Három pillér közül bármelyik kiesik, billen a biztonságos plató. Érdemes lenne erre idejében rádöbbenni.
Zlinszky János
Korunk és a közjó
Tárgyszavak: Európa három pillére, görög filozófia, római jog, keresztény erkölcs, ember, egyén, társadalom, Európai Unió, sajtó, média, közélet, közjó, vagyon, piac, természettudomány, vallás, Alkotmány, felsőoktatás
Megjelenés helye: Előadás a győri Tanárképző Főiskola tanfolyamnyitó ünnepségén. 2000. október 19.
Főtisztelendő Püspök Atya!
Tisztelt Kollégák!
Egy ilyen nagyon tágra szabott tanfolyam-program is csak részben tudja átfogni mindazt, ami hivatásunk szerint célunk: emberebb ember és magyarabb magyar nevelése, képzése a közjó érdekében. A neveléssel a tanár jobbá, teljesebbé kívánja tenni az embert, hogy jobbá, teljesebbé tudja tenni a társadalmat. Ez a kölcsönhatás azok számára, akik keresztény szellemben felsőoktatási intézményben oktatnak, kutatnak, sokáig nem volt ennyire világos. Pedig természetesnek kellene lennie: az ember egyszerre egyén és része a társadalomnak, egyszerre individuum és megjelenő része a homo egyetemes fogalmának. Széltében, amikor kapcsolódik minden vele egy időben létező emberhez és időben, amikor hordozza mindazt, amit genetikai, szellemi vagy erkölcsi értékként és teherként hagytak neki előző nemzedékek. És adja tovább, génjeiben, megnyilatkozásaiban, műveiben, de elsősorban példájával mindazt, ami számára cél, érték, igazság.
Azt várják tőlünk, felsőoktatástól, hogy piacorientáltak legyünk. A mai társadalom felfogásában az az érték, amit pénzben ki lehet fejezni, meg lehet határozni. Nemrég olvastam egy jelentős súlyú megnyilatkozásban, az akkreditációs bizottság értékelési szempontjai között azt a tételt, hogy az egyetem, a felsőoktatási intézmény színvonalának megítélésénél döntő szempont, mennyire felel meg az általa kibocsátott hallgató, az általa nyújtott oklevél a piac igényeinek. Mi ezek szerint munkaerőt termelünk csupán azoknak, akik meg kívánják határozni a gazdasági folyamatok kívánatos menetét.
Úgy vélem, hogy ez alapjában téves felfogás. Mindannyiunknak, akik emberek alakításán, képzésén munkálkodunk, érdemes ezen elgondolkodni. Eleve megkérdőjelezhető, van-e egyáltalán olyan gazdasági tényező, piaci szereplő, aki általános érvénnyel meg tudná határozni, akár csak tíz éves távlatra is milyen képzettségre, milyen szaktudásra lesz a piacnak igénye. Elég sok meglepetés ért már bennünket ebben a vonatkozásban, a gazdasági jóslatok világából.
Másrészt, az teszi az embert emberré, emberként és a társadalom számára értékessé, hogy pénzt keres és pénzt csinál? Attól emberebb az ember, hogy gazdagabb anyagiakban? Csak az érték, ami a világméretű gazdaságban egy-az-egyben hasznosítható, „konvertálható", esetleg még kamattal, haszonnal is? Nem a kiművelt emberfő már a nemzet igaz értéke?!
A gazdaság fejlődését és ugrásszerű kibontakozását a tudomány oldaláról kísérő előjelzések, ha nem egy-két vagy tíz év távlatáig látunk el csupán, súlyos veszedelmekre figyelmeztetnek bennünket. A közelmúlt története csődök és válságok sorozatát mutatja, amelyekkel szemben a növekedés nem orvoslást adott, hanem világméretekben súlyosbította a bajokat, ha helyesen számolunk. Mindez el kell, hogy gondolkodtasson bennünket.
Amikor Európa fogalmát – amelyhez ezer éve tartozunk, és amelyhez most szorosabban kívánunk kötődni – meghatározták, azt vallották, hogy Európa három pilléren nyugszik, három pillérre épül: a görög filozófia, a római jog és a keresztény erkölcs ezek, továbbá a nyelvi, kulturális, etnikai csoportok sokszínűségéből adódó sajátosság értékei. Nincs szó e meghatározás elemei közt se aranyról, se vagyonról, se pénzforgatásról. Szellemi, erkölcsi értékek határozzák meg Európa önazonosságát. Olyan értékek, amelyek pénzen nem válthatók meg és nem szerezhetők be. Az értékek tudatosítása, kibontakoztatása ugyan minden nemzedék számára új feladatot jelent, mert nem lehet őket egyszer s mindenkorra elintézni, biztosítani, bankba tenni, de egyszersmind keresésük az új nemzedékek számára újra és újra kiteljesedést, valódi hasznot hozó lesz, amíg valóban európaiak lesznek és maradnak.
Maradunk-e Európában? Maradunk-e európaiak? Az európai tudományosság egyre több tekintélyes fórumán kérdezik meg, aggódva, olykor kihívóan, veszélyt érezve és sejtetve: vajon Európa-e még az a világrész, amely felé Európa leszakadt része csatlakozni vágyón halad. Európa lesz-e még akkor is, amikor forma szerint is beérkeznek a csatlakozni vágyók?! Nem fogják-e végleg felváltani a keresztény erkölcsöt az erkölcsi viszonylagosság és sokszínűség, a görög filozófia logikus rendjét a média sugározta és erőltette felületes fél- és látszatismeretek, igazságok rendszertelen halmaza, a római jogot valamely terroron – mindegy, hogy diktatórikus, demokratikus vagy anarchista terroron – alapuló rend és kényszer szabályai, amelyekből egyre teljesebben kimaradnak az egyén alapvető – a második világháború szomorú tanúságai alapján számos nemzetközi okmányban és alkotmányban rögzített, de valójában még alig tudatosodott, s most a „jóléti államban" egyre inkább feledésbe tűnő – szabadságai, emberi jogai. Európa lesz-e az a társadalom, amelyhez csatlakozunk, vagy pedig inkább egy rossz értelemben amerikanizált, anyagi alapokra helyezett, csak dollárban gondolkodni tudó és csak azt értékhordozónak elismerő furcsa képződmény?
Lényegében feltehető ez a kérdés úgy is, hogy vajon vannak-e olyan maradandó értékek, amelyekre a közjó érdekében folytatott oktató-nevelő tevékenységünk ráirányítható, ráépíthető. Adhatunk-e tanítványainknak olyan műveltséget, alapot, amely a gazdasági élet változásaitól, a tudomány eredményeitől, a technika haladásától függetlenül képessé teszi az új helyzetek felismerésére, a hozzájuk való alkalmazkodásra, azok helyes célra való felhasználására. Hogy tudjanak a világméretű változásokon uralkodni és a változások során mindig embernek lenni és maradni. Igaz-e ezzel szemben, hogy évről-évre, öt évről öt évre, évtizedenként igenis szükséges minden programot megújítani, átalakítani, ismét kísérletezni, mert a régi érték az új körülmények között szükségszerűn veszti értékjellegét. Át kell-e alakítani azonnal mindent csak azért, mert a piacon megjelenik és harsogva hirdeti magát valami új módszer, rendszer, s az időszerűtlenség vádja a legszörnyűbb, ami oktatási rendet érhet.
Divat kérdése-e a nevelés? Divat kérdése-e a tudomány, a maga alkotmányos szabadságával? Divat-e csupán az értékek világa? Lehet-e mindezt divattá tenni, minősíteni? Vagy pedig vannak olyan alapértékek, amelyek az emberből, úgyis mint egyénből, úgyis mint társadalmi lényből eleve adódnak? Értékek, amelyekkel ugyan a szabad emberi egyed és a szabad egyedekből álló társadalom is szabadon szembe tud helyezkedni, mert valóban, lényegük szerint szabadok. Ám nem tud szabadon választani sem egyén, sem társadalom a szabad döntések nyomán bekövetkező eredmények között: a döntés ugyan szabad, de eredménye törvényszerűn követi azt, bekövetkezik.
Nevelési célt tűzünk ki azért, hogy közjót valósítsunk meg, Akkor pedig első kérdésünk legyen: mi is a közjó? Nyilván a neveléssel kibontható, fejleszthető értékek sorozata, együttese, amely megvalósítva a közösség javára szolgál. Mi érték egy közösség számára? Nyilván vannak az értékcsomagban az alapvető biológiai, fiziológiai létet szolgáló szükséges és el nem engedhető anyagi előfeltételek, feltételek.
Új nemzedékek nevelése, oktatása során nem hallgathatunk a szomorú tényről: az alapvető anyagi létszükségletek, létfeltételek ma az emberiség nagy részének nem jutnak osztályrészül a természetes igény alapfokán, legkisebb szükséges mértéke szerint sem. A saját országunkban is élnek köröttünk e legkevesebb mérték szerint is szűkölködők, pedig nemzetközi mérték szerint a mi országunk a gazdagabbak közé számít. Határainkon túl ugrásszerűen, szinte elképzelhetetlen mértékűre fokozódó nyomorúságban is élnek emberek, társadalmi csoportok. Kellenek anyagi javak azért, hogy ez a minimum, létminimum, az emberi méltóság megéléséhez, megtartásához elengedhetetlenül szükséges anyagi alapelvben és gyakorlatban cél szerint mindenkinek osztályrésze lehessen. E felé való törekvést kötelezettségként írnak elő számunkra nemzetközi szinten vállalt szerződések, és a saját alkotmányunk tételei. De ezen túl, ezt messze meghaladóan írja elő a nyomorgókkal való közösségvállalást keresztény világnézetünk, erkölcsi rendünk. Az ószövetségi alaptételből kiindulva: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat", tartsd érdekeit ugyanolyan célnak, mint sajátjaidat, megadva kinek-kinek, ami a természet rendjén neki jár, megilleti. (Márpedig a létminimum jogtételben is rögzítetten igenis mindenkinek jár!) Az az ember, aki e kötelezettség mellett elmegy, aki arra vállat von, nem tudatosítja, az nincs jól nevelve, az nem a közjót fogja szolgálni.
A közjót pedig nem lehet leszűkíteni egy városra, egy országra, egy rétegre, egy nemzetre: a közjó kérdése valóban globális kérdés. Amíg az emberiség jó része nyomorog, időzített bomba ketyeg világunkban. Bomba, ami bármikor robbanhat, és nem csak azokat fogja tönkretenni, akik töltetét képezik, hanem velük mindazokat, akik nem törődnek vele.
Kellenek anyagi értékek! De csak ezek kellenek? A köz számára csak ezek foghatók? Korántsem! Mi, akik tanításra tettük fel életünket, valljuk, mert tudjuk és tapasztaltuk, hogy a köz javát szellemi értékek közvetlen szolgálják, növelik, erősítik. Tudás kell. Arany János Széchenyi emlékezetében a nagy államférfi szájába adott kijelentése: „Elvész az én népem, elvész, kiálta, Mivelhogy tudomány nélkül való", minden korra és minden népre egyaránt érvényes. Kell tudás, kell tanulni, és minél nagyobb, minél összefüggőbb a látókörünkbe eső világ, annál jobban, annál többet kell tanulni, a közjó érdekében. Egyrészt meg kell tanulni, mik vagyunk, hogy el ne veszítsük önazonosságunkat, az értéket, amit beviszünk Európa közös kincstárába. Meg kell tanulni azt is, milyenek a többiek, hogy nyitottan fogadhassuk gondjaikat, megértsük őket. És az értékeknek azt a pluralitását, ami az egymástól különböző műveltségek, kultúrák sokszínűségében rejlik, ugyancsak meg kell tanulni becsülni. Különböző szaktudományok mellett, azok tételes anyaga mellett meg kell tanulnunk őket a közjó érdekében hasznosítani, más-más területen azonos célért dolgozni.
Közéletre is nevelni kell. Évtizedeken keresztül az erre alakítást, ennek elsajátíttatását nem kívánták tőlünk. Engedelmes polgárokat kellett nevelni, akik úgy tesznek, mintha meggyőződéssel hajtanák végre mindazt, amire utasítják őket felülről. Csak arra kellett figyelni, mit mondanak ott, azok. Orwellnek ma már múlt dátummal, a jövőre kivetített ijesztő világképe, 1984., amikor az igazságot évente átírták a politika igényei szerint, élő rendszer volt, bevallottan, a világ jó részén. Közben a világ másik részén sem volt ezzel kapcsolatban minden rendben. A média, a sajtó, amelynek szabadságáért a polgári forradalmak hajnalán Európa és az innét benépesített új világok meggyőződéssel szálltak síkra, mint a közjó biztos támaszáért, rendszeresen alakítják kedvükre az igazságot, féligazságokkal, visszatartott információkkal, átszínezett valósággal. Vajon újra az lenne az igény, hogy írjuk át rendszeresen az igazságot?
A sajtó és média ma hatalom. Gazdasági érdekeiért a maga eszközeivel száll síkra. Meg kívánja szabni azok szellemében, miről értesülhet a közösség, mit kell titkosítani. Ehhez képest meghatározza az adatokat, amelyekre világról kialakított képünknek támaszkodnia kellene. Nem szabadok hát ma sem az emberek döntései. Amikor tanítunk, amikor tudást adunk, alapfokon az információk felvételét iparkodunk – kötelezőn – lehetővé tenni. (Hogy tudjanak a fiatalok írni, olvasni, beszélni, és bizonyos alapvető összefüggéseket kiszámolni.) Középfokon az általános műveltségen keresztül képessé akarjuk tenni arra, hogy ítéletet tudjon alkotni, összehasonlítani és mérlegelni, Programok, célok, értékek, szükségletek és azok ára között. A felsőoktatásban ennek az általános műveltségnek a szaktudományok igazságain alapuló tételei összefüggéseit, kutatását, fejlesztését kívánjuk átadni, hogy szilárd alapul szolgálhasson a közjóért cselekedni akaróknak.
Tárgyamra, amit oktatok, felületes szemlélő azt hihetné, több ezer év óta nem változik anyaga: hisz római jogot tanítok. Könnyűnek és természetesnek tűnhet erről az alapról indulva az oktatás értékeinek állandósága mellett szállni síkra. Úgy vélem azonban, hogy épp a történeti tudományokból minden nemzedék a maga szükségletei szerint nyerhet újabb-újabb tanúságokat! A történelem ma is az élet tanítómestere – de akarunk-e tanulni a mesterektől?! Hihetetlenül időszerűsíteni lehet minden történelmi visszapillantást, ha azon át valóban érdeklődve pillantunk a jövőbe, ha hosszú távlatban akarjuk a folyamatokat megragadni!
A természettudományok valóban évről-évre hihetetlen többlet tételes tanulnivalót, új anyagot adnak oktatóknak, tanulóknak egyaránt. Közben a természettudományok a maguk fejlődési lehetőségeinek gátlástalan kibontásával hovatovább zsákutcába viszik az emberiséget, mert megemésztik alatta a bolygót, természetes életterét. A történettudományok figyelmeztetnek arra, hogy nem csak a mai és a holnapi nap létezik. Jöhetnek még századok, akár évezredek is, ahogy már el is múltak. Ebben a meglátásban nem a mi pillanatnyi szűkre és távlat nélkül meghatározott érdekünk a döntő, hanem hogy beleilleszkedve a folyamatba őrizzük és időszerűsítve adjuk tovább a ránk bízott értékeket. Ez a feladat eleme közös európai kultúránknak. Európa kultúrája ugyanis történelmi szemléletű, történelmet író és vizsgáló kultúra volt.
Tudás kell. De vajon elég-e anyagi érték és szellemi érték megszerzésére oktatás ahhoz, hogy a nevelés a közjó irányába hasson? Véleményem szerint nem. A közjó egyének érte való munkálkodásán keresztül alakul ki. Mégpedig akkor, ha az egyének hajlandók egymásért munkálkodni, egymásért áldozatot is hozni, a másik kedvéért önös érdeküket háttérbe szorítani. Az önzetlenség, áldozatosság, a szolidaritás vagy együttérzés, a köz szempontjainak saját érdekem elé helyezése erkölcsi értékek. Nélkülük hiába a gazdasági fejlődés, csak növeli gazdagok és szegények közt az űrt. Hiábavaló remény, hogy a piac egyensúlyba hozza önmagát. Egyenlőtlenséget növel. De nem igaz, nem helyes az a régi tétel sem, hogy a piacon az marad alul, aki selejt, aki értéktelen, azért pedig nem kár, jobb, ha kihullik az életért való küzdelemben a rostán.
Ma már a jog nyelvén is kifejeződik – ha nem is valósul meg mindig – az a keresztény elv, amely a legkisebb és a legnagyobb ember közt sem tesz különbséget, sőt bizonyos vonatkozásban ideálként állítja a kisgyermeket a felnőtt emberek elé, és vallja, hogy amit a legkisebbeknek teszünk, az Abszolútumnak is tesszük, önmagunk hasznára, emelkedésére tesszük. A gazdasági szemlélet nem fog kivinni bennünket a társadalom zsákutcájából, amibe az anyagiak hajszolása vitt. Az önös, énre összpontosító tudás sem visz ki belőle. A tudás eszköz lehet az önzéshez. Eszköz arra, hogy ismereteim tornyában mások fölé emelkedjem és lenézzek rájuk. A tudás hatalom és a hatalom szédít. Csak a közélet erkölcsi irányultsága, a szolidaritás, igazságosság, méltányosság, türelem és együttérzés teremtheti meg az anyagiak és a tudás helyes felhasználását, a közjót, mindenki javát.
A közjó érdekében szükség van a társadalomban rendre. Arra a bizonyos harmadik pillérre, a jogra. A jog szerint a társadalom, a nemzet a hatalom hordozója, de egészében nem tudja hatalmát gyakorolni. Nem tudja gyakorolni sem azért, mert mással van elfoglalva, sem azért, mert nem ért hozzá. Éppen a globalitás miatt túlnőttek a közrend fenntartásának eszközei az egyes ember belátásán, látókörén. A feladat egyre bonyolultabb, szakosodottabb. Át kell adni hatalmat a közjó érdekében kiválasztottaknak, csoportoknak vagy egyeseknek. Azért, hogy a köz rendjét megvalósítsák s a rendben az egyén a maga szabadsága keretében bonthassa ki értékeit, biztonságban létezzék és önként adózzék a közjónak.
Erre az átadott hatalomra a kiszemelteket sok minden módon választják ki. A kiválasztás történik tudás alapján, történik a vállalók köréből, azonban mindenkép az egyszerű választók bizalmából fakad. Ez pedig az információk függvénye, az ötödik hatalom által befolyásolható kérdés. A hatalom átruházásával kapcsolatban a legfontosabb értékelési szempont, hogy a hatalom nem annak javát szolgálja, akire ruházzák. Nem az ő felemelkedésének eszköze. Szolgálatot kell vállalnia annak, akit a többiek maguk fölé emelnek.
Saját pedagógusi, tanári pályánkon nap mint nap megéljük: egyrészt tekintélyt kell tartanunk a tanítványok csoportja előtt, de a tekintélyt azért tartjuk, hogy szolgáljuk vele a csoport érdekét. Szolgáljuk őket, mikor köztük vagyunk, és akkor is, amikor nem. Szolgáljuk őket életünk apró tételekre váltott rájuk szánásával. Talán mindazon rétegek közül, akik a többiek érdekében hatalmat, hatáskört kapnak, a pedagógusok körében a legtudatosabb, hogy ezt nem maguk javára kell fordítaniok. Nem emelkedésükre, nem anyagi előnyükre kapják megbízatásukat – pedagógusnak lenni nem valami nagy üzlet a mi szép országunkban. Azért kapják, azért kapjuk, hogy azokat szolgáljuk, emeljük, pallérozzuk, akiket ránk bíztak, akik ránk bízták magukat! Ha tanítunk, erkölcsi tartásban példát mutatunk és utat ajánlunk, a közjót szolgáljuk, tanítványainkon keresztül az egész társadalmat.
Ilyen szolgáló szellemnek kellene áthatnia a hatalom összes birtokosait. Nekik el kell arról számolniok, a társadalomnak pedig számadásukat ellenőriznie kell. A közjó érdekében mindazokat az állampolgárokat, akik politikai hatalommal rendelkeznek, meg kell tanítani (tehát gyakorlatilag minden 18 év feletti épelméjű embert) arra, hogy a feladatuk ellenőrizni a hatalom gyakorlóit. Mérlegelniök kell, nemcsak a nekik célosan juttatott értesülések tükrében, hanem tárgyilagosan és figyelmesen körül tekintve a programok és azok megvalósulása területén, hogyan bánnak az általuk átadott hatalommal? Taposnak-e a felül lévők vagy hordozzák a köz terhét, szolgálják érdekét. A közbizalmat kövesse ellenőrzés, felelősség a társadalomnak. Ez a közjó megvalósulásának napjainkban egyik alapfeltétele.
Az egyetemek jogi karain a kilenc-tízszeres túljelentkezés miatt ezrével beszélgetünk el közéleti pályára induló fiatal érettségizett emberekkel, magyar választó polgárokkal. Megkíséreljük kipuhatolni, van-e fogalmuk arról, milyen politikai szerep jutott nekik nagykorúságukkal osztályrészül. Többnyire nincs. Halvány segédfogalmuk is alig. Túl sokat beszélnek-e ilyen témákról sajtóban, médiában vagy túl keveset, túlzott-e az érkező információhalmaz és elbizonytalanít, vagy olyan esetleges, hogy nem tájékoztat? Netán úgy adagolják az értesüléseket, hogy ne alakulhasson ki a polgár önálló ítélete? Érdemes ezen elgondolkodni. Valami baj biztos van. Hiszen a főiskolát végzett tanárok, akik az érett ifjút kibocsátották szárnyaik alól, az utolsó években bizonnyal tudták, hogy rövidesen az ország, a régió értelmisége kerül ki kezük alól az életbe. Nem kellene azokat talán ennél bővebb fegyvertárral elbocsátani (éppen azokat, akik nem is jogásznak készülnek, akik később sem tanulják meg az alapokat többé.) Kell ez sofőrnek és mérnöknek, művésznek és pénzügyőrnek, hisz egyenlő súlyú szavuk lesz közügyekben, választásokon, közcélok meghatározásában.
Időnként meghívnak, mint volt alkotmánybírót, tartsak előadást arról az alaptörvényről. Keretei közt ezt a jogállamot tíz éve építjük. Meg szoktam kérdezni hallgatóságomat, akik a tárgy iránt bizonyos érdeklődést mutatnak és többnyire nem is tizenévesek: hányan olvasták közülük az Alkotmányt. Az eredmény siralmas szokott lenni, pedig alkotmányunk sem nem különösebben hosszú, sem nem érthetetlen. Olyan értékekkel találkozunk benne, mint az egészséghez, az egészséges környezethez, a munkához, a létminimumhoz, a pihenéshez, a biztonsághoz való jog, anyák és családok támogatása mint kötelezettség. (Nem találjuk benne értékként a bankkonszolidációt, a pénzintézetek luxuskörnyezetét vagy a gazdasági és médiaszakemberek kötelező aránytalan túlfizetését.)
Hogy tanítjuk, amit nem tudunk? Hogy értékeljük, amiről nincs tájékozottságunk? Amiről csak azt vesszük át felületesen, amit kifejezetten és célzottan a fülünkbe kiabálnak, és nem érdekel különösebben, amit elhallgatnak előlünk. Vajon szülők, nevelők, közírók, politikusok hogyan számolnak el a felelősségükkel abban a vonatkozásban, hogy ma hazánkban fiatalok, lelkesek vezető szerepre vállalkoznak, miközben nincs kellő ismeretük annak az alaptörvénynek értékrendjéről, amely szerint a hatalmat gyakorolniok kell, arról a történelmi folyamatról, amiben ez az értékrend kialakult, annak viszonylagos vagy időtálló jellegéről.
Nem az alkotmányhoz igazodik a mi jogállami társadalmunk. Mire törekszik minden politikai program, még inkább minden gyakorlat elsősorban? Arra, hogy az egy főre eső bruttó termelési értéket emelje, a bűvös GDP-t, ettől várva minden üdvöt. Nem vizsgálják közben, hogy érzik magukat az egyes polgárok ebben a szolidárisnak csúfolt társadalomban. Van-e munkájuk, hogy kiteljesítse emberségüket? Van-e környezetükkel olyan kapcsolatuk, amivel hasznára vannak a közösségnek? Amelyben adni tudnak – hisz jobb adni, mint kapni. Amelyben egyéni értékeiket meg tudják élni? Adunk-e teret az ilyen irányban mutatkozó törekvéseknek, vagy egész mással vagyunk elfoglalva. A tömeg elégedjék meg a kenyér minimumával és a tucat-cirkusszal, tapsoljon ezért, és ne akarjon sorsának alakításába beleszólni. Ha pedig ez így van, milyen jogon hívjuk Magyarországot demokráciának, köztársaságunkat jogállamnak. Nem az, ma még!
Megvan természetesen országunknak az alapja ahhoz, hogy valóban demokratikus jogállammá legyen. Van hozzá törvényes rendünk, amelyben ezek a célok kiteljesedhetnek. Van olyan társadalmi rendünk, amelyben az egyén a köz javára kibontakozhat. Van olyan törvényes rendünk és lehetnének olyan ismereteink, amelyek figyelmeztetnek a szabadság kockázatára és buktatóira, leginkább a mohóság és az önzés veszedelmére! Az élvonalnak talán érdemes lenne fékeznie magát, hogy a leszakadók felzárkózhassanak! A közterhekből az élvonal – alkotmányos kötelezettségként – vagyona és jövedelme szerint tartoznék részt vállalni, nem kedvezményeket követelni! A közhatározatok meghozatalában viszont minden ember egynek számít, a leggazdagabb ugyanúgy, mint a legszegényebb, nincsenek „egyenlőbbek"! Ahogy Isten előtt is minden ember egy, hordozza a Teremtő képét, meghívást kapott az üdvösségre. És ha nem jut el oda, az ugyan elsősorban az ő egyéni tragédiája, de ha azért nem jut el céljához, mert a közösség nyomása másfelé tereli, mert nem adnak neki módot a maga talentumai kamatoztatására, mert más bálványokat állítanak elébe követendőkként, – akkor vajon ezért ki felel? Biztos, hogy csak az egyén felel?!
A közjó az egyének összességének java. Az egyén maga kiteljesítéséhez kellenek olyan értékek. amelyeket a közösség nem nyújthat. Valóban maradandó értéket ki-ki csak magának tud szerezni. De valóban maradandó értéket magának ki-ki csak a másiknak nyújtott támogatás, segítség útján tud szerezni! A másiknak nyújtott áldozat, a másikra való figyelés, a másik ügyeiben való részvét, a köz javán való munkálkodás révén! Aki a neki indulásakor juttatott talentumot óvatosan elássa, hogy biztos el ne veszítse, és élete végén felmutathassa, mint el nem fecsérelt értéket, az válaszként kapja majd, hogy ez a zsugorgató aggályossága értéktelen! Elvesztegette, amit látszatra megőrzött! Aki pedig szétosztja a rászorulók közt saját javait, valójában megőrzi és megsokszorozza azokat! A közjó abból képződik, amit a magunkéból szétosztunk. Gazdasági értéket is, tudást is. De mindenek előtt a szabad erkölcs gyümölcseit. A világ egy része ugyan állítja, hogy ezek az erkölcsi értékek viszonylagosak, nem állandók. Meggyőződésem, hogy nincs igazuk: az erkölcsi értékek állandók, de más-más abból a megvalósítható, gyakorlatba átvihető, kor szerint, helyzet szerint, meg mást várhatunk el a megvalósítás során az atomkutató mérnöktől, mint a libapásztortól. Többet tud nyújtani a nagyobb tudású, a technika törvényeiben járatos, vagy a társadalom mozgástörvényei között eligazodni tudó ember, ezért nagyobb a felelőssége is.
Erre a nagyobb felelősségre, a felelősségérzet folyamatos fenntartására, sőt fejlesztésére (ha úgy tetszik, arra, hogy tovább képezzék magukat) kell ránevelnünk tanítványainkat. Példával elsősorban, mert az erkölcs gyakorlati kategória Arisztotelész rendszerében. Kicsit ér az értékrend, amit szóban vallunk, de nem gyakorlunk. De az elmúlt negyven év után, a még mindig alakuló és elbizonytalanodott világban, nem elég élni, megélni az értéket, a jót. Bármennyire visszásnak tarthatja épp az értékes, szerény ember, hogy reklámot csináljon saját cselekvései indítékainak, elveinek, adott esetben nekünk, akik fiatalokkal rendszeresen találkozunk, meg kell világítanunk, ki kell fejtenünk, el kell magyaráznunk a közjóért való, értékmegvalósító cselekvés mibenlétét. Rá is kell mutatnunk értékrendünkre. Nemcsak hitünket, értékeinket is hirdetnünk, megvallanunk szükséges. Nem ismerik őket az emberek. Hamis kép alakult ki azokról a társadalomban. Egy jóindulatú tanítványom kérdezte tőlem annak idején Miskolcon: nem akadálya-e a pályámon érvényesülésnek keresztény felfogásom, világképem? Őszintén mondtam, hogy sohasem éreztem annak. Inkább az a meggyőződésem, hogy könnyebbséget, biztos fogódzót kínált.
A kérdés ott motoszkál az átlagos ember fejében. A keresztényekében is, eseteként. Nem könnyebb-e a világ – nálunk okosabb – fiainak, akik nem teremtenek az amúgy is adódó nehézségek mellé még mesterségesnek tűnő többletkövetelményeket. A GDP értékmérője szerint – valameddig – könnyebb. Csakhogy ez a könnyebbség visszaüt. Ma már a tudományok exakt pontossággal kiszámított folyamatjóslásai igazolják, hogy záros határidőn belül visz zsákutcába, gazdasági, evilági vonalon is. Attól, hogy ezt elhallgatják, nem közlik a döntést hozó polgárral, a folyamat nem fordul meg.
Az erkölcsi értéket, amely egyedül alkalmas alapvetésre, amely egyedül érdemli meg nem csak az európai, hanem a világméretű globalitást, nem elég ma már csak gyakorolni. Nem figyelünk eléggé egymásra, hozzászoktunk a felületes, lepergő benyomások átmeneti rögzítésére: így az erkölcsös magatartás nehezen lehet példaértékű. Beszélni is kell arról, tanítani is kell. Meg kell ismertetni, cselekvéseink mozgatórugója mennyire célos, mit miért teszünk, mellőzünk, mit értékelünk. Úgy vélem, hogy az erkölcsi érték csak szabadon valósítható meg, ebben az értelemben valóban többféle, plurális: Cronin a Mennyország kulcsa c. szép regényében mondja, hogy sok út vezet az üdvösségre – szélesebb, keskenyebb és egy-egy magányos vándor úttalan is betalálhat. A közjó felé azonban nem visz nagyon sok út. Legfeljebb akad köztük könnyebb, nehezebb, hatékonyabb és kevésbé hatásos. Úgy gondolom, hogy az ember a maga természetes, biológiai, fizikai adottságaiból a következő században sem fog tudni kilépni. Mi nem fogunk úgy repülni sohasem, mint a madár, nem fogunk akkorát ugorni, mint a kenguru – még hogyha évről-évre milliméterekkel megjavítunk is különböző rekordokat, ez sohasem fog lényegeset változtatni emberségünkön. Ám szellemünk szárnyalása, erkölcsiségünk kibontakoztatása előtt beláthatatlan távlatok nyílnak. Annál tágabb a tér, minél nagyobbak a bajok, amelyeket közös jóra kell fordítanunk. A mérce pedig oly magas, hogy nem kell félnünk a meghaladásától.
Mindezt el kell fogadtatni a mai főiskolai hallgatókkal. Ne higgye a következő nemzedék, hogy arra számíthat, helyette mások fognak gondolkodni, cselekedni! Sem pártközpontban, sem tudósközpontban nem lesz erre sem mód, sem lehetőség! Reméljük, nem is lesz rá szükség!
Zlinszky János
Közéletre nevelés
Tárgyszavak: ember, gyermek, nevelés, személy, önismeret, tanulás, oktatás, társadalom, közösség, közélet, értékek, közérdek
Megjelenés helye: Vigilia, 1997/4. p. 251-258.
Az ember életre születik. Életet kapott ajándékba a Teremtőtől, életet szüleitől, Isten teremtő társaitól. Az élet ajándék és meghívás. Az élet lehetőségét ajándékba kaptuk: hogy élni akarunk-e, élni az ajándékkal, a lehetőséggel, rajtunk múlik.
Az ember szabad. Élhet a lehetőséggel és elvetheti. Elvetheti úgy, hogy megfut előle, elveti magát az ÉLETET, de elvetheti úgy is, hogy nem él vele, megtagadja, üresen hagyja: hogy nem él, csak vegetál. Száz fehér lap ürességgel tele – ez volt a nulla Károly élete...
Vegetálni könnyű. Maradt az emberben minden civilizáció ellenére annyi ösztönösség, hogy biológiai, anyagi létének fenntartásáról gondoskodni törekszik. Ám nem ez az élet, amelyre hívva vagyunk. Élni nem fajulva tengés, olcsó időnek hasztalan soka. Életünk az isteni lét átadott szikrája: a teremtő, fenntartó, szerető Isten képét hordjuk. Hozzá válhatunk hasonlóvá az élet által, szabad akaratunkból, a magunk igyekezetével, értelmével és akaratával, arcunk verítékével.
Az emberbe bele van oltva a vágy a valódi élet iránt. Először szunnyad öntudatlan. Fokról-fokra éled, tudatosodik. A gyermek gyermekmódra éledez, ébredez. Nem egyedül létezik: egyedül elpusztulna. Szülőktől születik, emberek állnak bölcsője körül, törődnek vele, míg lassan válik önlábán állóvá, majd önnön fejével gondolkodóvá, értelem alapján akaróvá, önállóvá, környezetétől egyre függetlenebbé.
Ez a növekedési, önállósulási folyamat nem automatikus, noha sok szempontból élettani szükségszerűséggel előre meghatározott, vagy közvetett hatások szerint bontakozó. Az embergyermek természetes környezetében, a családban, vagy mesterséges környezetében, a társadalomban, egyaránt ki van téve olyan célzott vagy esetleges hatásoknak, amelyek növekedésére hatnak, növelik, nevelik.
A nevelés elsősorban példával történik. A felnövekvő ember látja, hogyan reagál a felnőtt ember élethelyzetekre, s leképezi a viselkedés formáit. Egyes viselkedési formák vonzónak, hasznosnak tűnnek, sokszor azért, mert gyakorlójuk rokonszenves, mások riasztók, visszataszítók, de mindkettő alakíthat.
Történik a nevelés tapasztalat által. A gyermek ember észleli a maga megnyilvánulásaira, ösztönös magatartására a környezet visszahatását, válaszait. Kellemes válaszokat iparkodik újra felidézni, kellemetlenektől igyekszik távol maradni, tanul a maga hasznán, a maga kárán, a maga kapcsolatrendszerében.
Történik a nevelés célzott ráhatással. A tapasztalt ember átadja a maga tapasztalatát, életismeretét a másiknak, közléssel, tanáccsal, gyakorlati vagy elméleti irányítással. Tapasztalat és visszajelzések mellett e közlésekből is nevelődik az emberpalánta, hajlítódik bizonyos irányokba, elfordul másoktól, összetett úton fejleszti képességeit. Ezt nevezzük a növelés más tényezői mellett elsődlegesen nevelésnek: a gyermek terelését, irányítását, hajlítását: ez a valódi nevelés, a paidagógia.
Már az egészen egyszerű társadalmak, embercsoportok is nevelték a maguk utódait célzottan életre. Minél bonyolultabb a társadalom, minél kevésbé meghatározott az ember ösztönrendszere a rá váró helyzetek közötti magatartás feladataira, annál inkább szorul nevelésre. Értelme, akarata, érzelmei gazdagítását, fegyelmezését, céltudatos alkalmazását gyakorolnia kell, hogy kibontakozzék tehetsége, adottságai, s e folyamatban az előtte járók tapasztalata sok buktatótól megóvhatja, sok szerencsés, igaz, sok téves indítást is nyújthat számára.
Nevelni kell személlyé. Értelmessé, akaróvá, érzővé, függetlenné, szabaddá. Az ilyen nevelés a nevelőtől áldozatot is követel: a tőle függő, hozzá tartozó, neki érzelmileg és függelmileg alárendelt embert kell magával egyenrangúvá formálni és elismerni. Sok hiba történik mindjárt e legfontosabb, elsődleges nevelés terén is, sok ember nem érik meg – értelmileg, akaratában, érzelmeiben – idejében, nem nő fel, mert az őt nevelők függésben tartják, arra szoktatják, akarva-akaratlan.
Nevelni kell a magánéletre. Arra, hogy én-te viszonyokat tudjon alakítani, megragadni, megélni, és szükség szerint megszakítani. Tanulja meg, hogy nem jó az embernek egyedül lennie. De tanulja meg, hogy soha sincs egyedül az ember. S hogy ezt az elsődleges személy-kapcsolatot, az ember-Isten kapcsolatot megélhesse, kell időnként egyedül lennie, kell tudnia egyedül lenni. Arra, hogy tudjon figyelni, következtetni, ítélni. Arra, hogy hallgasson tanácsokra, tájékoztatásra, mindenek előtt azonban a saját belső hangjára, lelkiismeretének parancsára. Nevelni kell a helyes értékítéletre, az értékek sorrendjére, elsődleges szükséglet, hasznosság és fényűzés különböztetésére. Tanulja meg, hogy az ember ura a világnak. Felette áll, független vele szemben, de felel érte, és élhet vele és általa. Nevelni a helyes önismeretre és önértékelésre. Saját megismerhetetlen egyediségének és saját elenyészőn kicsi voltának együttes megélésére.
Nevelni kell kereszténnyé. Közölni kell vele azt az üzenetet, amit a Teremtő nyilatkoztatott ki az embereknek, és aminek továbbadását rábízta korábbi nemzedékekre: mindarra, amit egyéni ész és következtetés meg nem láthat, csak titkon óhajtva sejthet. Tanítsatok! - szól a krisztusi parancs mindazokhoz, akiket tanítottak. Adjátok tudtul az örömhírt minden embernek, hogy nincs egyedül, hogy nem elveszett, hogy ne féljen, ne aggódjék: élete az öröklétre hívja, értéket tud gyűjteni, képes az istenkép megvalósítására, az életteljességre!
Szerencsés esetben az ember serdülő évei során megtanulja az énné válás leckéjét, emberré lesz az emberpalánta. S a kibontakozási folyamatban észrevétlen nő át a természetes óvó környezetből - kedvező esetben - a mesterséges társadalmi környezetbe, hogy ott munkálkodjék. Mert így teljesíti be hivatását: valamely közhasznú, világot formáló, javító, szépítő tevékenység révén, Isten társaként, akit a többi emberen keresztül kell szeretnie.
És kilép az ember a családi fészekből az élet porondjára, küzdőterére, hogy ott hasson, alkosson, gyarapítson. Kilép és káprázik a szeme. Riadtan észleli, hogy más fények világítanak ott, mint az ő csillagai. Más törvények uralkodnak, mint a lelkéből szólók. Más nyelven beszélnek körötte, nem értik sem szavát, sem példáját. Más értékkel mérnek, sokfelé tájékozódnak. Bonyolultabb a társadalom, mint az otthon ablakából, az iskola padjából látszott. Támadások érik felvértezetlen, kihívások, melyekre nincs mesterszava.
Úgy érzi, szükség van az ő közreműködésére, hisz annyi a szükség, a rászorultság körötte, de nem tudja megtalálni a helyet, ahol várják. Úgy véli, lenne mondanivalója, de nem tudja megtalálni a rá figyelmezőket. Modern Bábel a mai világ, sok nyelvvel, sok értékrenddel, sok szemlélettel és véleménnyel, s úgy tűnik, nincs kulcsa hozzá, hogy bejusson a valódi eszmecserék, a valódi döntések színterére. Ha pedig úgy érzi, hogy bejutott, elborzad a feladattól, a módszerektől, a gátlástalanságtól, és sietve visszahúzódik. Nem tanulta, hogyan kell megállnia a közösségben, hogyan kell viszonyulnia hozzá, hogyan használhat neki.
Szánom a sereget, mondta Jézus, mert olyanok, mint a pásztor nélküli nyáj! Hány bárány, hány juh tévelyeg abban a seregben: tömegben egyedül, mások közt magányosan, maga módján kapcsolatot nem találva. És hány sereg kavarog szerte a világon, nem közösség, csak tömeg, céltalan, iránytalan, otthontalan, bizonytalan. Keresik azt, aki irányt szabjon.
Nem maradnak sokáig vezér nélkül. Hamis próféták, hamis pásztorok, mások nyomorán nyerészkedők, mások elbizonytalanodásából biztos hasznot sajtolók raja kerülgeti a seregeket. Zúdul rájuk a tanítás, hívás, ígéret, alkalmi boldogság, öröm, pihenés kínálata: eladó számukra minden, holott amit gyűjtenek, idővel szétszóródik.
Igen, szomorú a sereg, a tömegember sorsa, kiszolgáltatottsága. S természetes, hogy nő a bizalmatlansága. A sok csalódás után csodadoktorokban, hamis prófétákban, nehezen hajolnak az igaz szóra: nem ismerik fel többé. "Értelmük elhomályosodott és akaratuk rosszra hajló lett." És az arcuk verejtékével megszerezhető valódi érték helyett csábítóbb a könnyen kínált talmi érték.
De vajon a valódi értéket nyújtók, a valóban jót akarók értik-e egymást? Ismerik-e a játékszabályait a közösségi vélemény-formálásnak? Meg tudják-e értetni magukat az igaz beszédre szomjazókkal? Tudnak-e vonzó és valós válaszutat kínálni a tévelygőknek? Sajnos, kevesen. Olyan század végén élünk, amelyben hatalmi eszközökkel elfojtották az egyéni vélemény érvényesülését, magába fordulttá tették a maga igazáról meggyőződött embert is, képmutatást rendeltek véleménynyilvánítás helyébe, látszat-eszmecserét valódi érvelés helyébe, s ahol az ember a másik előtt megnyilatkozni alig mert, így annak véleményét, meggyőződését nem is ismerhette. Megfigyelőkre s megfigyeltekre oszlott a közösség: a megfigyeltek még azt sem tudták, hogy ilyen szerepben vannak, még kevésbé, hogy kik tartoznak közéjük, és kik figyelik őket. Ezzel szemben a figyelők egymás szerepéről is tudtak és a megfigyeltek körét is ismerték.
Váratlan eljött a szabad vélemények kora, s ebben a helyzetben találta országunkat. Van informált kisebbség és ismeretek nélküli, egyszerre hiszékeny és gyanakvó többség. Ebben a helyzetben megkínálva a közszabadságok és a jogállamiság eszköztárával és rendjével, valóban olyanok vagyunk, mint a pásztor nélküli nyáj, szinte visszavágyunk a szoros karámba. Kísérletezünk olyan módszerekkel céljaink érdekében, amelyeknek eszköztára idegen számunkra, kifordul a kezünkből.
Amit Laci meg nem tanult, azt nem tudja László. Amit soha nem tanultunk, soha nem próbáltunk, honnan is tudhatnánk. Jóakaratunk lépten-nyomon botlik a szabadság rögös útjának akadályain. Vissza kell utalni négy évtized neveltjeit a közélet elemi iskolájába?
Bizony, nem ártana. Ha az első négy évet nem nagyralátó tervek, hanem módszeres tanulás töltötte volna ki, másképp állna a közélet porondján polgári, keresztény, nemzeti értékeket valló politikusaink jó része. Kérdés, van-e számukra iskolapad elég, van-e számukra tanár, és van-e bennük ennek felismerésére elég alázat, önismeret...
De ha már őket nem lehetett, legalább a ma nevelkedő, a közéleti szerepbe szükségszerűen belenövő fiatalságot neveljük erre a közszolgálatra, közszereplésre, amíg nem késő, amíg hallgatnak ránk! Ha van képünk arról, ami ehhez szükséges, vétek hallgatni: elásott talentum nem hoz gyümölcsöt.
Véleményem szerint lehet a közéletre nevelni: lehet tanítani azokat a módszereket, alapszabályokat, alapértékeket, amelyek közös célok érdekében közös megegyezés kialakítását, a közös együttműködést, az alkalmas képviselők és köztisztségviselők kiválasztását, ellenőrzését és az ilyen megbízatások elvállalását, ellátását általában lehetővé teszik.
Elsősorban meg kell ismertetni a társadalmi együttműködés alapvonásait:
az ember lényege szerint társas lény;
az emberek egymásra utaltak;
bizonyos – anyagi, biztonsági, kulturális – célok csak együttműködve érhetők el;
az egyéni vagy csoportérdeket azonos értékrendben hátrább kell sorolni, mint a közérdeket;
az egyén méltósága, szabad lelkiismerete, egyénisége nem áldozható fel többségi szempontoknak;
az egyén élete csak szabadon, mások élete érdekében kockáztatható;
az egyes ember önmagát csak másokért áldozatot vállalva, önátadásban valósíthatja meg.
Az emberek közös céljait meg kell határozni, a hozzájuk vezető utat meg kell tervezni, a hozzá vezető eszközöket meg kell teremteni, és a közös célokat szabadon vállalni.
Minél nagyobb a közösség, minél bonyolultabbak a célok, annál nehezebb egyetértést elérni a célokban, a hozzájuk vezető utakban, a megvalósítás sorrendjében.
A közösség hajlamos arra, hogy saját céljainak érdekében egyének alapérdekeit feláldozza. Ezért a közösség rendjének meg kell határoznia az egyén el nem vonható szabadságának, érdekeinek védelmére az eszközöket. Meg kell határoznia a közösen megvalósítandó célok kitűzésének és a hozzájuk vezető út megtervezésének rendjét, elő kell írnia az egyszer meghatározott célok megvalósításának eszköztárát.
Az államban szerveződött társadalom az egyéni méltóság és szabadság védelmét az alkotmányos alapjogokban:
a közös célok kialakítására a véleménycsere, tájékozódás és tájékoztatás szabályait a politikai vélemény, szervezkedés és sajtó szabadságában;
a célok meghatározását és a megvalósításukhoz szükséges hatalom átruházását a demokratikus hatalomgyakorlás intézményrendszerében;
a hatalom túlsúlyának megakadályozását és ellenőrzését a hatalommegosztás, tisztségviselői politikai felelősség, hatalmi egyensúly, a jogrend elsőbbsége és a független bíróság, valamint a nem állami körök elhatárolt védelme biztosítja.
Mindezek alapfogalmait a leendő állampolgárnak az alapvető ismeretekkel meg kell kapnia.
Túl ezen azonban meg kell tanulnia bizonyos alapvető értékek helyes sorrendjét és értelmét, ahhoz, hogy a közélet valóban működőképes lehessen.
Az elsődleges szempont az értékek osztályainak sorrendje: a köz szempontjából is elsődlegesek az erkölcsi értékek, másodlagosak a szellemi értékek, és harmadlagosak, noha bizonyos szinten elengedhetetlenek, az anyagi értékek.
Ellenkezik a társadalom létérdekével, ezért minden körülmények között kerülendő, hogy akár az egyén, akár a közösség ezen a sorrenden változtasson, az alacsonyabb értékrendhez tartozó javak kedvéért magasabb értékrend javait feladja. Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene az értékekből mindhárom osztályban elegendőt biztosítani, és a helyes arányokat megőrizni, de semmi esetre sem lehet a magasabbat mégoly mennyiségű alacsonyabb osztályhoz tartozó javakat helyettesíteni, pótolni.
Míg az anyagi, legalacsonyabb osztályú javak egymás közt cserélhetők, a társadalmi egyedek vagy csoportok között többnyire veszteség nélkül átadhatók és kicserélhetők, addig ez a szellemi javakra csak bizonyos korlátok között érvényes. Erkölcsi értékeket pedig nem lehet átruházni, nem is lehet senkire ráerőltetni, azok csak egyénileg és szabadon megvalósítva tartják meg értéküket.
Ma sokan hangoztatják, hogy az értékek relatívak, azok érték-jellegét az egyén határozza meg; más horizonttal, más csoportban, vagy más egyénnek más az érték. Ezért a társadalomnak értékek vonatkozásában semlegesnek kell lennie, így az értékeknek a közéletre nem is lehet meghatározó hatásuk.
Ebben a formában ez téves.
Valóban áll, hogy az ember értéket csak szabadon választhat. Értékei vonatkozásában saját lelkiismerete a döntő. Állami vagy közösségi hatalmi eszközzel értéket nem szabad, de nem is lehet kikényszeríteni (a kényszer megfosztja érték-jellegétől).
Áll azonban az is, hogy a hamis értékrendet valló egyének társadalma csődbe fut, nem tud közösségi célokat megvalósítani.
Áll továbbá, hogy bizonyos alapvető értékek szabad elfogadása és közösségi elismerése nélkül nincs közéletre lehetőség, hanem azt vagy anarchia, mindenki harca mindenki ellen, vagy hatalmi kényszer váltja előbb-utóbb fel.
A nevelés során a közéleti értékek megismertetése, megérttetése, és szabad elfogadtatása ezért elengedhetetlen.
Ilyen elsősorban a tudati azonosulás a közösséggel, amelyhez az egyén tartozik. Ezt neveztük hajdan hazaszeretetnek. Értelmi felismerése a közösségi létnek, akarati vállalása a közösségi sorsnak és érzelmi odafordulás közösségünk, népünk, nemzetünk, országunk, városunk, egyházunk, általában mindazon közösségek felé, amelyekbe belekerültünk, s amelyekben munkálkodni emberi hivatásunkhoz tartozik.
E tudati azonosulás szükséges, de szabad tény. Ellentételezi éppen saját szabad és felelős emberi méltóságunk tudata, amelynek megélését ez a közösség számunkra biztosítja, és ezzel elkötelezettségünket iránta viszonozza. Ha ebben a kölcsönösségben a közösség struktúrája vagy magatartása miatt törés keletkezik, ez mély ellentétet okozhat az egyén és a közösségi ember között, amit először meg kell kísérelni a közélet eszköztárával összhangba hozni. Ha végképp lehetetlen, az egyén a maga lelkiismerete, meggyőződése, méltósága védelmében ki is válhat a közösségből, vagy legalább is visszahúzódik annak működésétől; viszont ezzel feladja a közéletre ráhatás esélyét is.
Második szükséges közösségi érték a közösség törvényes rendjének tisztelete, előírásainak önkéntes, szabad és jóhiszemű követése. A törvény adja ugyanis a közösség biztonságát, a jogbiztonság értékét. Ennek rendjében élnek békében, vagy legalábbis egymás köreit tiszteletben tartva a közösség tagjai. Ehhez szükséges a törvényes rend legalábbis minket érintő szabályainak ismerete, és szükségességük józan belátása ott is, ahol épp korlátozzák eseti szabad mozgásterünket. Az engedelmesség keresztény erényének közösségi formája ez.
A törvényes rend tartozéka a társadalomban a békés út elfogadása. A társadalomban, a közéletben nincs helye, vagy csak törvényes keretek között van helye erőszaknak, kényszernek. Az egymás közötti vitákat a perrend, a hatósági eljárásokat a közigazgatási eljárás rendje, a szabad személyek érintkezését társadalmi formák szorítják határok közé ott, ahol a másik érdekét a magunké elé vagy mellé helyező szeretet ezt automatikusan, rend nélkül is meg nem oldja. A keresztény erkölcsi rend szerint boldogok a békességesek. A békés út természetessége az emberek egyenlősége elfogadásából adódik: nincs jogom a magam érdekében más érdekét egyszerűn félrelökni csak azért, mert erőm van arra.
A békés út és a biztonság egyszersmind biztosítékai az egyén szabadságának a közösségben. Egyéni lelkiismereti vonatkozásban erről már szóltam. Azonban van a szabadságnak közösségi vetülete is. A társadalom szabályainak az egyén tartozik magát önként alávetni, a társadalom tisztségviselői utasításait a köz érdekében elfogadni, viszont a szabályok meghatározásában, a vezetők kiválasztásában mindenkinek szabad hozzászólása, véleménynyilvánítási joga van: quod omnes tangit, ab omnibus approbetur. A törvény, a közhatalom hordozója legitimitását épp ez az átruházott hatalom, a közös rend szerinti meghatározottság adja. Ha hiányzik, a társadalom rendje elveszti közmegegyezésen alapuló értéktartalmát. A törvények kialakítása és a hatalom átruházása során az egyénnek joga van a szükséges tájékoztatásra, de kötelessége is legjobb lelkiismerete szerint mindent megtenni jogai felelős érvényesítése érdekében. Meg kell tanulnunk, hogy részünk van a közhatalomból, és ezért részesei vagyunk az érte hordott felelősségnek is.
Zlinszky János
